Előszó

Ezeken a lapokon méltatlan módon a múltban kicsit háttérbe szorultak a hangdoboz fejlesztések ismertetései. Részben az elektronikai vonal, mint a jó hangminőség elsődleges letéteményese, részben pedig a szóba jöhető, hazai, bármikor rendelhető és egyben végső állapotát elért hangdobozok relatív csekély száma miatt. (a külföldieket az ottani szaksajtó eléggé kivesézi, azokról van elegendő információ a neten)

Ugyanakkor, a hazai audio „ipar” jelenéhez és remélhetőleg a jövőjéhez is hozzá tartoznak ezek a fejlesztések, az AudioWorld pedig, ha nem is dedikáltan, de különös érzékenységgel nyitott a hazai eredményekre. Szóval, hangdobozok.

Ezúttal két dobozról szeretnék ismertetőt adni, mindkettő mostanság tiszteletét tette az itthoni rendszeremben, feszegettük egymás korlátait egy kicsit. Nos igen, nem teljesen egyoldalú egy ilyen feszegetés, mert a tesztelő rendszere, akusztikája, zenei világa is okozhat korlátokat, nemkülönben a doboz értékei felismerésének képessége, amiről mindenki – indokkal vagy néha anélkül - fenntartja magának a hibátlan ítélkezés képességét. Rutinosabbak persze hozzáteszik, hogy más rendszerekben más eredmények is születhetnek, de akkor az egésznek nincs se füle, se farka, az egész írogatásnak nincs semmi értelme, ha nem tudjuk őszintén elmondani a leendő vásárlónak, mit is várhat el a kiszemelt eszköztől.

Nekem annyiban van szerencsém, hogy a saját akusztikám anomáliáit elég jól ismerem, és egy nagyon őszinte, ultra alacsony torzítású, transzparens rendszert tudok a dobozok mögé kötni. Megfigyeléseim korlátait inkább a zenei forrásanyagok minősége (Tidal) és a személyes tapasztalati háttér befolyásolja – relatív kis mértékben.

Na, vágjunk bele, ismerkedjünk meg első játékostársammal.

Kezdeném azzal a jópofa kérdéskörrel, hogy az egyes gyártók miképp, milyen logika, vagy gyakorlati összefüggés alapján adják egy-egy termékük neveit. A legfantáziátlanabbnak a számozott modellek számítanak, pl. Rega P8, P6, P3, stb. Itt még fellelhető a készülék táplálékláncban betöltött helyének sorrendje, és ez hasznos is, de pl. valaki magyarázza el nekem, hogy az Orion HS280 típusjel az honnan érkezik??? HS= hangsugárzó, ezt fogom. 280???  Egészen hihetetlen névadások is szembe tudnak jönni időnként, némelyikük olyan nagyon high-tech sugallatú, másikuk afféle elvont, ezoterikus-misztikus vonalat követ, míg vannak, akik (pl. Linn) azonos betűkre végződő neveket adnak (pl. Karik, Numerik, Sondek, stb.). Vagy a számunkra is valahonnan ismerős Gauss, ahol notóriusan N-re végződnek a nevek (pl. Seven, Optheron, Neuron...). És akkor vannak, akik egy témakörön belül előforduló (pl. gondoljunk az Opel Kadett, Kapitan ill. Admiral modellekre), vagy esetünkben éppenséggel ragadozókról derivált neveket használnak (Panther, Puma, Tiger). És vannak olyanok is, akiknél a névadásnál az a fontos, hogy a névnek semmilyen fellelhető jelentése se legyen. Erről jut eszembe az a számomra humoros történet, hogy a Dead Can Dance énekesnőjét, Lisa Gerard-ot egyszer megkérdezte egy riporter, hogy tulajdonképpen milyen nyelven énekel? Nem érkezett a kérdésre konkrét válasz. Az, hogy a halandzsával mennyire messzire lehet jutni, politikai körökben ismert tény, de úgy látszik zenei vonalon is működik. Lehet, hogy névadásnál is.

A Panther különben jó név, szerintem. A doboz kis mérete (230x380x300 mm) mellett ( a párduc a nagymacskák között azért kisebbnek számít) van benne egy kecsesség érzés, ezt a nálam járt darab famunkájának csíkjai még erősítik is egy kicsit (hülyén nézne ki foltosan a doboz, azt tényleg kár lett volna erőltetni). A neve még a hangjával is párhuzamot ápol, mert gyors, mindenre odafigyelős hangot produkál, némi szójátékkal alig látszik ki a fű közül, mégis belopózik az ember fülébe, de legalább nem ragad torkon.

A dobozhoz kértem és első szóra kaptam is megfelelő, Unique Sound állványokat, amelyek pille könnyűek, fából készültek. Megfelelő merevségűek, egyedül azt az érzést nem tudtam leküzdeni magamban, és ez a szobában jártamban-keltemben már-már félelemmé fajult, hogy az állvány nem rögzíti a dobozt kellőképpen, elég egy rossz mozdulat és a Párduc leugrik a fáról a földre. Véleményem szerint, biztosan lehetne találni erre a problémára valamilyen nem túl költséges, de hatékony megoldást.

Felépítésében az a leginkább szembetűnő, hogy a doboza rétegelt lemezből készült, kétutas, egy mély és egy magas sugárzót tartalmazó, minimál koncepciós doboz. A hangszórók SB Acoustic-tól érkeznek, a keresztváltója Jantzen alkatrészekből épül, kábelezése a Furutech-től származik. Ezek jó nevű dolgok, a kérdés itt is, mint minden más hangdoboznál az, hogy az építőnek mennyire sikerül az összetevőket egy ütős robbanóeleggyé keverni, vagy végül egy unalmas sárdagasztás lesz-e az eredmény.

A váltó

Rutinosabbak már tudják a választ, az, hogy ezt a cikket egyáltalán megírom, borítékolja a végeredmény hovatartozását.

Kértem Gábort, a doboz alkotóját (ilyenkor mindig C3PO (Star Wars) ikonikus beszólása jut eszembe: „Jajj tervezőm...”) hogy küldjön pár saját ismertető sort a dobozról, ez sokkal hitelesebb, mint bármilyen másodkézből kapott információ. Alábbiakban tehát Gábor saját ismertetője:

So far, so good... mondaná a művelt német. Azért hallgassuk meg...

Meghallgatás.

Általában őrizkedem attól, hogy a magazinokban szokásos teszt-logikát kövessem, most sem volt ez másképp. Különösen ennél a doboznál, amely egy manufakturális, kis darabszámban készülő, kb. az egyet elvisznek, akkor építek még egyet kaliberű „termék”. (Ebben semmilyen negatív felhang sincs!!! – ismerek olyan audio készüléket, amelyből egyetlen darab készült itt Magyarországon, és pestiesen szólva, az egyetlen Absolare kivételével bármit űberel, amit 45 év alatt, ide számítva számos külföldi kiállítás számtalan high-end csodáját Ongakuig bezárólag, valaha életemben sikerült meghallgatnom. A darabszám semmire nem enged következtetni.) Nincs csomagolás-kibontás érzés, a műszaki adatok az érzékenység, a névleges impedancia és a terhelhetőség kivételével nagyjából semmitmondóak. Az összetevői sem hordoznak olyan kirívó műszaki innovációt, amit érdekes lehetne körülrágni egy kicsit, átlagos hangszórók, átlagos alkatrészek, átlagos kinézet.

Az egyetlen igazi kérdés, hogy ha hazaviszem, és bekötöm egy középkategóriás vagy jobb rendszerbe, mennyire lesz a doboz hosszabb távon elfogadható. Mennyire tud belevonni a különböző műfajú zenék történéseibe, és mennyire képes arra, hogy ne egy műszaki produktum maradjon, ami megszólal valahogy, hanem egy kapu, amin a zene hangulatai, érzelmi aspektusai, dinamikai és ritmikai vonatkozásai át tudnak jutni, és el tudnak érni a hallgató lelkéig. Ennek a képességnek a megléte, és mértéke az igazi kérdés.

Felmerül persze még az is, teljesen másodlagosan, immár műszaki produktum mivoltában, hogy mit tud a doboz „hozni”, mindazokból a „paraméterekből” amelyek egy hangsugárzó saját kategóriájában (!!!) elvártak vagy részben óhajtottak lennének (ha azok a fránya fizikai korlátok nem szólnának minduntalan közbe) és mi az, ami lemaradt, mint az a bizonyos borravaló. Ezeknek a kérdéseknek is csak akkor van értelme, ha az előzőre pozitív a válasz.

Jó példája ennek egy nemrégiben nálam járt neves külföldi hangszórómárka (hogy melyik, azt fedje jótékony homály) egyik elkövetése – másképp nem tudom aposztrofálni – amely kívülről nagyon esztétikus, a paraméterei is jók, de megszólalásakor a „rádióhang” jelzőt tudtam csak ráhúzni, pedig meg volt támogatva forrás és erősítő oldalról is, képtelenség volt 10 percnél tovább hallgatni. Gyorsan vissza is lett küldve a forgalmazónak, a köszi, de ezt inkább hagyjuk zárszóval. Nem minden arany, ami fénylik.

Zeneválogatásom a szokásos, jól ismert tesztgyűjteményemen kívül bővült a mostanában egyre gyakrabban hallgatott afrikai zenékkel, ezen belül is kiemelkedően Sona Jobarteh zenéit kedvelem, jó rendszerben le lehet rajtuk relaxálni, úgy, hogy nem veszít az érdekességéből, visz magával.

Michel Godard - Trace of grace, Nils Lofgren – Bass and drum intro, Yosi Horikawa – Bubbles, Keb ’Mo – Every morning, Jan Garbarek – Knot of place and time, Al di Meola – Mercy street, Muddy Waters – Good morning little schoolgirl, Peter Gabriel – Here comes the flood, Credence Clearwater Revival – Looking out my backdoor ( ha a szám közben hadonászni kezdesz a kezeddel, és artikulálatlanul hangosan beleénekelsz, az nagyon rendben van...) Hans Theessink – Slow Train, Pink Floyd – Hey you, AC/DC – Shoot to thrill, Kraftwerk – Vitamin, Jean Michel Jarre – Equinoxe. A végén a többi úgyis jön magától.

A dobozokat – ne érje szó a ház elejét, Gauss Neuron hajtotta, egy messze más kasztba tartozó végfok, mindent alátolva a doboz alá, közvetlen a Topping D90 Discrete DAC kijáratáról. Kábelezés : Canare japán studiokábelek, olcsó, jó hangú, semmi extra. A dolog úgyis az elektronikán áll vagy bukik, ha jó a doboz. Ha nem, az a legjobb elektronikával is hallható lesz. Forrás: kapaszkodj – Bluetooth a mobiltelefonomról, 24/96. Tidal.

Nem szeretnék hosszas fejtegetésekbe bocsátkozni a részletes meghallgatási eredményekről, inkább összefoglalnám a következtetéseimet. Egy – a doboznak jó a balansza, van mélye, ami a méreténél fogva az 5x4,5-es szobámban csak a legmélyebb hangokon hagyott némi űrt maga után, 80 Hz fölött már hozza, amit kell. Ebben a sávban van egy kis lötyögése, nem elég megfogott, kalimpál a membrán, néha van az embernek egy egyhangú basszus érzése, de aztán meg némelyik mélyhang olyan tisztán jön, hogy nem is értem. A tonalitása teljesen rendben van, nem billen fel semerre, a sávja alul a harmadik oktávnál kezdődik, de onnan felfelé már nincs nagyobb baj, pici vékonyság a felső basszuson, viszont eszköztelen, nyílt, levegős, térből szól. Kitűnő a fázismenete, ez különösen a közép és magas hangokra igaz, a mélyek induló éleit nem tudja a magas megsegíteni. Ezt nagyjából mindig hallani lehet, de ezt amúgy kevés kisdoboz tudja. Pozitív példaként a Linn Tukan vagy az Audioplan Kontrapunkt IV jut eszembe.

Kettő – Élénk. Ezt a tulajdonságát az egyik legnagyobb erényének tartom. Nem lassú, nem akar elnyomni hangokat, hogy a koherencia érzetét keltse (mint pl. a KEF Coda 7 tette korábban). Vidáman, élettelien zenél, bár ebben elég messzire megy, még van innen felfelé – jóval drágábban a Neat dobozokból az utolsó 20% folyékonyságot még átmenteném. Az azért egy elég magas standard. Összehasonlításban, ennyi pénzért meglepően közel esik ahhoz a szinthez, nincs mit szégyellni.

Három – Dinamikai leképzései is jók, bár inkább a mikro mint a makro oldalon jeleskedik, ütni nem tud igazán, viszont a zene finom szövetét, a nagyon kis hangváltozásokat, hajlításokat, amik a hangulati közvetítéshez kellenek, becsülettel tolmácsolja. Ennek megfelelően, képes arra, amit már fentebb is pedzegettem, hogy hosszabb távon is hallgatható, élményszerű maradjon, újra és újra zenehallgatásra ösztönözzön. Sokféle zene jól áll a Panthernek, akusztikusokon rendkívül jó, tágas térhatással finom hangokkal. Ez utóbbin – ha nagyon kukacos szeretnék lenni, de az árcédulát nézve erről inkább gyorsan lebeszélném magam – még egy kicsit lehetne finomítani, Jantzen helyett Mundorf Silver-Gold-Oil vagy valamilyen rézfóliás kondit kötve a magas sugárzó útjába. Ha én vennék egy ilyen dobozt magamnak, biztosan rendelnék egy speciális, rézfóliás változatot, némi felár ellenében, de persze ehhez kell egy olyan erősítő is, amin ez a módosítás egyértelmű javulást hoz.

Négy – Rockzenén is megpróbál a doboz mutatni valamit, a már említett élénkség ebben sokat segít, de a kellő „dög” nem jön át, nem teljes az élmény. Az AC/DC-t inkább az agyam rakja össze, mint a hallásom, végülis élvezem ezt is, de nem ránt fel a kanapéról. Nagyjából ugyanez igaz a klasszikusokra is, ebből nagyon keveset hallgatok, egy-két kedvencemtől eltekintve (Schedrin- Carmen suite, Hattyúk tava, Állatok karneválja, Missa Criolla).

Összegzésképpen, kitűnő, magas ár-érték arányú doboz ennyiért!

Simán belehúz a zenehallgatásba, fenntartja az érdeklődésemet sokféle zene iránt, hangulatokat, érzelmeket is tud közvetíteni – dinamikai és méretéből fakadó sávszél korlátai mellett. Ezek a korlátok simán megbocsájthatók, nagyrészt nem is igazán zavaróak, inkább csak a nagyobb állódobozok orgánumához szokott füleknek kell egy kis idő a kisdobozos báj megszokásához, onnantól már minden oké. Azt a kis vékonyságot, ami a felső mélytartományt jellemzi, egy melegebb, vastagabb hangú csöves erősítő simán kipótolná. A doboz érzékenysége elég ahhoz, hogy akár egy pár Wattos triódással is lehessen szobahangerőn élményszerűen zenét hallgatni vele. Az erényei messze túlmutatnak a kis hibáin, ebben az árkategóriában nincs mit felróni se a nagymacskának, se a tervezőjének.

Nemrégiben több alkalommal is szerencsém volt meghallgatni egy másik jól ismert hazai konstruktőr új kisdobozát ( nem nevesítem ), ennél sokkal drágább hangszórókészlettel. Ennek az élménynek a birtokában én személy szerint a Pantherrel élnék inkább együtt, sőt, az LS3/5A-t is hallgattam párszor, amit – más hibák, egymást átfedő erények – kb. egyenértékűnek tartok a Pantherrel, ez egy szívből jövő dicséret. ( A Panthernek jobb a balansza, az LS3/5A középtől felfelé egyenletesebb, talán simább, eszköztelenebb, ezen segítene a rézfólia tuning.)

A teoretikus poén az, hogy Magyarországon 40 évvel ezelőtt komoly gyárak, Videoton – Orion sem voltak képesek ilyen színvonalú doboz gyártására, sokkal komolyabb anyagi háttérrel, lehetőségekkel. Mondhatnók – 40 év... igaz. De a hangszórók ma is ugyanazon az elven épülnek. Mágnes, membrán, pille, tekercs... Meg amit a konstruktőr hozzáad. Tudással, szívvel, lélekkel.

A dobozt Márton Gábornál lehet meghallgatni, kapcsolat: 06-20-615-3005

Facebook: Unique Sound

Nagy Gábor Pál @ AudioWorld 2025 Március