Bevezető

Úgy gondoltam, itt volna az ideje ismét egy ismeret-terjesztő poszttal jelentkezni. Az AudioWorld szándékoltan nem egy afféle Hifi-bulvár, ahol orrba-szájba minden piacra kerülő holmit tesztelgetni kell jó pénzért, az olvasottság meg a cash-flow fenntartására. Erre vannak kis hazánkban más fórumok. Azt viszont ambicionálom, hogy ami – mégoly ritkán – ide felkerül, annak legyen haszna, információ értéke. Legalább a nagyérdemű Olvasó közönség egy része számára. A Többieknek elég, ha olvasmányos, szórakoztató (vagy nevetséges, kinek-kinek lelkülete szerint).

Ez a mai cikk sem mindenkinek szól, de bízom abban, hogy még akik jól ismerik a múlt érdemleges eszközeit, azok is örömmel kalandozhatnak vissza az időben, akik pedig nem túl régóta hódolnak közös hobbynknak, esetleg szerezhetnek új ismereteket is.

Az audiofilia világában, különösen manapság, folyamatosan jelennek meg, és kb. ugyanilyen ütemben tűnnek el új termékek, annyi a különbség, hogy a feltűnésüket szinte mindig valamiféle marketing akció, hirdetés, tesztek sorozata, bemutatók kísérik, míg eltűnésük a süllyesztőben sokkal csendesebb, észrevétlenebb. Az eltűnés vagy azért következik be – jó esetben – mert az adott terméket tovább fejlesztik, születik egy még jobb (vagy olcsóbban gyártható...) utód modell, vagy mert a gyártó cég nem bírja a piaci versenyt, vagy maga a termék elavul, esetleg kimegy a divatból. De mindig van néhány olyan készülék, amiket ugyan nem gyártanak már tovább, mégis eljutnak egy olyan legendás hírnévre, közkedveltségre, ami megakadályozza hogy csak úgy elfeledkezzünk róluk, hosszabb távon is őrzik az őket megillető nimbuszt.

Ez a folyamat mindig is ilyen volt, csak a piacra kerülő termékek száma volt régebben kisebb, időarányosan szemlélve. Az én saját olvasatomban ennek a folyamatnak van egy időbeli sarokpontja, ahonnan kezdve a dolgok más mederbe terelődtek.

Régebben, a Hifi,  mint hobby kezdeti időszakában, a fejlesztések jórészt a hangminőségre törekvésről, az eredeti hang visszaadásának javításáról, a „High Fidelity” azaz magas hanghűség eszményének eléréséről szóltak. Ezt az korszakot egyes szakírók a II.Világháború végétől, a Williamson és Leak erősítők megjelenésétől, én inkább a hatvanas évek elejétől, a mikrobarázdás sztereo hanglemez és az Ortofon SPU hangszedő megjelenésétől számítom.

„Sony Effektus”

Ez a hősi időszak véleményem szerint nagyjából a „Sony effektus” pillanatáig, a 80-as évek közepéig tartott. Ekkor vette át a tömeghifi a terepet. A japánok a Második Világháború után úgy vették meg a Texas Instruments-től a tranzisztor licenszét, hogy fogalmuk sem volt, mire fogják használni. Aztán kitalálták. Annyira kitalálták, hogy 4 évtized múltával a világ vezető elektronikai iparát birtokolták. Persze ők is létrehoztak nagyszerű audio készülékeket, de a konzumerizáció, a piac szélesedése, a vásárlóerő növekedése, a tömegtermelés és az ezen realizálható minél nagyobb haszon igénye őket is utolérte. Hifiben előbb, mint a brit-amerikai-német gyártókat. Ekkor, úgy ’82-83 táján kezdődött a japán „hifi-torony” őrület, ezzel együtt az átlag hifi minőségének esése, és az addig komoly fejlesztésekkel, minőségi termékekkel nagy nevet szerzett márkák (Sony, Technics, Marantz, Pioneer, Kenwood ) éles váltása a komoly minőségi hifiről a műanyag tömegtermékekre. A legszembetűnőbben ez a folyamat a Sony cég kínálatában látszódott meg (innen a fenti megnevezés) de hasonló volt a változás a többi márkánál is, kisebb mértékben, vagy kevésbé markánsan.

Szerencsénkre, specialista cégek, akiknek nincs esélye a tömegtermelésre, továbbra is a minőség elérésében látják a jövőjüket, az egyetlen esélyüket a tömegből való kiemelkedésre. Ez akkor is így van, ha emögött a törekvés mögött valódi elkötelezettség rejlik a hangminőség irányában, vagy ha csak a piaci kényszer diktálta motivációról van szó.

Szóval, a Sony-effektus előtti időszakban (és persze azóta is) keletkezett néhány érdekes, jól használható, és persze néhány egészen rendkívüli készülék is. Ezeket nem árt ismerni, vagy legalább hallani róluk, mert hivatkozási alapként, a manapság divatos High-End nosztalgia alanyaiként mindenképp szóba kerülnek itt-ott.

A régmúlt gépei

A hatvanas-hetvenes években is született pár legenda, olyanok is, amiket a mai napig is gyártanak, sőt szívesen hallgatjuk is őket.

Az egyik ilyen korszak-nyitó produktum az Ortofon SPU hangszedő. Akkoriban nem volt divatos a mai hypolás, így a neve a Stereo Pick-Up megnevezés rövidítése. Igaz, ez abban az időben még különlegességnek számított, addig a mono lemezek voltak túlsúlyban. Ennek a hangszedőnek az adja az igazi rangját, hogy ez volt az első mozgó tekercses sztereo hangszedő, felépítését szabadalmaztatták, és láss csodát, technológiája azóta is alapját képezi szinte az összes mozgótekercses hangszedőnek – némi eltérések mellett. Különösen innovatív volt az elsőként alkalmazott felfüggesztő szál, ami a hangszedőben egy ponton van rögzítve, és amelynek mechanikai rugalmassága, ezáltal csillapító hatása meghatározza a mozgó rész rezonáns tulajdonságait. Az SPU fejlesztésével egyidőben az Ortofonnál kifejlesztettek egy sztereo lemezvágó-fejet, ami később szélesebb körben elterjedt, és standard lett a lemezvágó gépeken. Az idők során ez a hangszedő több különböző változatban is napvilágot látott, több mint 60 éve folyamatosan gyártásban van. Ma az Ortofon kínálatában 13 különféle variánsa található meg. A japán audiofilek rajonganak ezért a hangszedőért, s bár messze áll a tökéletestől, van egy saját sármja, egy semmivel össze nem téveszthető „SPU-hang”. Talán ez a legendává válás titka. A szerethetőség. Tökéletesség nem létezik. Külsőre azonnal felismerhető ikonikus textilbakelit shelljéről, ami valószínűleg erőteljesen „benne van” a jellegzetes hangzása létrejöttében.

A másik említésre méltó, örök darab a hatvanas évekből a McIntosh cég MC275-ös típusjelű csöves erősítője. Ezt a gépet 1961-ben mutatták be a nagyközönségnek, mint egy olyan csöves erősítőt, amely elegendő teljesítménnyel rendelkezik ahhoz, hogy szinte (akkoriban) bármilyen hangdobozt meghajtson. 10 évig, 1971-ig gyártották, aztán a tranzisztoroké lett a világ, míg el nem érkezett a csöves erősítők reneszánsza, és 1993-tól ismét jó üzlet lett gyártásba vinni ennek a gépnek a némileg fejlesztett, jobb alkatrészekből épülő újabb inkarnációit. Mai változatát, amely akár sztereoban, akár monoblokként is használható, 75 ill.150W (!!!) kimenő teljesítménnyel, bőven 3 millió fölötti áron kínálják. Hogy megéri-e ezt a pénzt, az nyilván relatív, a hangminőségét nem szokták kritizálni. Érdekessége, hogy van benne egy öntesztelő elektronika, és amikor az erősítő bekapcsol, a csövek alá épített három színű LED-ek jelzik, hogy az egyes csövek milyen állapotban vannak. Ha még nincs bemelegedve, narancs színnel világít, ha eléri az üzemi hőfokot, a LED-ek zöldre váltanak. Ha valamelyik csővel gond lenne, az alatta levő LED pirosan világít, megkönnyítve a hiba elhárítását. Ötletes.

Ha már csöves gépeknél járunk szintén a hatvanas évekből származik egy másik legenda, a Dynaco ST-70. Akkoriban rengetegen építettek kitekből saját maguk erősítőket (végülis egy elfogadható hangú csöves cuccot ma is bármelyik ügyesebb kölyök össze tudna forrasztgatni, ha a kezébe adjuk a hozzávalókat egy dobozban), ez a gép is kit formában jelent meg először, érdekesség hogy az ára 5 cent híján volt 100 USA Dollár. Eredeti formájában több mint 300.000 -es darabszámban készült, így a mai napig sem túl nehéz hozzájutni egy 70-eshez. Rebesgetik, hogy 1977-re a teljes eladott darabszám közel esett az 500 ezerhez. Megdöbbentő. Technikailag David Hafler ultralineár transzformátor dizájnjára épült, és 35W kimenő teljesítményével egész komoly erőgépnek tűnt. Mai elvárásainknak (már ami egy jó erősítőt illet) már nem nagyon felel meg, ahhoz túl vékony a hangja, ugyanakkor túlságosan erősen „csöves”, azaz túl lágy, dinamikailag komprimált. Az évek során sokan, sokféle módon próbálták ezt a gépet módosítani, tuningolgatni, sokszor látványos sikerrel. Ennek nyomán maga a gyártó cég is épített belőle Mk II-es változatot, amelyben elhagyták a csöves egyenirányítót, megnövelték a tápegység teljesítményét, és megváltoztatták a végcsövek meghajtásának módját. Az új változat sokkal jobb lett a réginél, immár nem rendelkezett a régi vékonyságával, megtartott valamennyit a csöves simaságból, de dinamikailag, erő tekintetében már közelebb esett egy jobb félvezetős gép hangzásához. A mai napig is kaphatók hozzá tuning-kitek. Újabban, a kanadai Radial Engineering Ltd. látott fantáziát a régi legendás márkanév és típus „újrahasznosításában” (szó szerint) és előálltak a gép modernizált, mai alkatrészekkel épített változatával. (Dick Olsher 2019-es tesztje szerint nem sikerült túl jól, dicsérgeti, de valójában nincs elragadtatva. Mondjuk ezt értem.)

Lemezjátszó vonalon a 60-as években született két-három (négy...) említésre számot tartó modell. Ekkoriban volt közkedvelt módszer az ú.n. Idler-drive vagy magyarul dörzskerekes meghajtás,  több olyan futómű is származik ebből az időből, amit a mai napig is nagy becsben tartanak audiofil körökben. A Garrard 301,

később 401-es modellek, illetve a Thorens TD 124, sőt (!) az EMT 927 (később 930). Különösképpen pedig, a mai napig is nagy számban használt, kitűnő Lenco L-75/78. 

Bár ezek mind nagyszerű gépek, ebben a felsorolásomban mégis két olyan modellt szeretnék kiemelni, amelyek később meghatározó, iránymutató felépítéssel rendelkeztek, és technikai megoldásaik erőteljesen köszöntek vissza a későbbi lemezjátszókon.

Az első ilyen korszakalkotó modell az Acoustic Research AR-XA típusjelű gépe. Közvélekedés szerint Edgar Villchur találmánya, valójában egy másik cégtől (Stromberg-Carlson; Perfectempo RP-499, ill. a még előbbi Scott 710A, úgy 1955-ből) ellesett ötlet a 3-ponton, rugókon felfüggesztett lemeztányér-alváz, amely jelentősen csökkentette a tányérra, ezzel együtt a lemezre jutó külső rezonanciákat, azzal hogy elcsatolta a motort a tányértól. A kettő között egy rugalmas gumiszíj viszi át a hajtást, ami sokkal alacsonyabb motorzajjal járt, továbbá a hangszóróból érkező rezgések is kevésbé jutnak így el a tányér-hangkar-hangszedő körhöz. Ez a megoldás a mai napig is számtalan lemezjátszó konstrukcióban köszön vissza.

Igazi hírnévre, legendás, mai napig is tartó nimbuszra azonban egy másik cég lemezjátszója juttatta, de ez a történet sem teljesen előzmények nélküli. Az AR-XA sikerére alapozva jelent meg a piacon a Thorens TD-150-es gépe, amely annyiból vitte tovább az XA ötletét, hogy a tányér peremét megvastagították, hogy növeljék a tehetetlenségét, s így lendítő nyomatékot adhasson, amikor a motor sebessége ingadozna. Az íly módon megemelkedett tömeg tovább csökkentette a rugókon függő tányér-kar-hangszedő mechanikai rendszer kitettségét a külső rezonanciáknak.

Ezen a platformon elindulva az 1970-es évek elején Skóciában két figura, Hamish Robertson és Ivor Tiefenbrun, utóbbi apjának, Jack Tiefenbrunnak a segítségével egy skót lemezjátszó megalkotásába fogtak. Ezzel párhuzamosan, Hamish megalapította az Ariston céget, amelynek égisze alatt, ezzel a márkanévvel indult útjára az Ariston RD-11 modell. Aztán 1973 februárjában, amikor az üzlet beindulni látszott, Jack Tiefenbrun akkori cége, a Castle Precision Engineering Ltd. szintén előállt egy saját termékkel, az RD-11-re megtévesztésig hasonlító LP-12-vel. A számozás sem volt teljesen a véletlen műve, ezzel is megpróbálták a saját terméküket előnyhöz juttatni. Az már megint egy másik történet része, hogy az időközben létrejött Linn Products Ltd. miként győzte meg a brit audiofil sajtót arról, hogy a Linn LP-12 Sondeket kikiáltsák „A Világ Legjobb Lemezjátszójának”, és hosszú cikksorozatokat írassanak különböző magazinokban a szíjhajtás zeneiségéről és hangzási előnyeiről az akkoriban piacra kerülő japán High-Tech Direct Drive gépekkel szemben. Így vagy úgy, de a Linn Sondek még mindig velünk van, sokadik módosítása, ráncfelvarrása után is. A platform legalitását jól mutatja, hogy az alapkoncepciók változatlanok, viszont az anyagválasztással, rezonancia csillapításokkal a mai LP-12-esek partiban tudnak lenni a mai, fejlettebb technológiájú, űber-gépekkel, és egy nagyon széles rajongó-tábort tudhatnak maguk mögött.

Közben azért a Thorens sem ült a babérjain, és kijött egy a 150-es alapjain fejlesztett nagyobb géppel, a 125-össel, ami szintén nagy kedvence a mai napig is a vintage gépek szerelmeseinek.

Folytatása következik...II.rész :hangkarok, hangszedők, hangszórók, magnók.

NGP@AudioWorld

2024.Április