Egy icipicit morbid, mégis stílusos búcsúztatót írni éppen ugyanazon a felületen, egy olyan blogger által, aki az eredeti inspirációt, a kezdeti biztatást, a nagyon sokat érő első bátorító mondatokat a saját blog indításhoz éppen az épp megszűnőben, leköszönőben lévő blog írójától, egyben jó barátjától kapta.
Megszűnik az Audiolife.
Szomorú hír ez nekem. Tulajdonképpen a magyar audiofil témájú média (a blog is az) talán legnívósabb, leginkább zeneközpontú, legolvashatóbb, emberközelibb, és az egyik leghitelesebb, ezzel együtt legszerethetőbb orgánuma szűnik meg. A veszteség súlyát akkor érezzük meg igazán, amikor egyszer csak ráérzünk majd, hogy a fenti érdemekből a maradék média csak kis részeket tud pótolni, talán éppen a humán oldalon van híján a mondanivalónak, ami az Audiolife-on Veres Attilának magától értetődő erőssége volt.
Igaz, a HiFi egy technikai hobby, az audiofilia azonban nem csak HiFi, a zene, a zenehallgatás és a zenei művészet éppen hogy nagyon is humán, műszaki tartalomtól független, a valódi értékhordozó, amit az Audiolife oly sikeresen és szívhez szólóan tudott közvetíteni, talán még azokhoz is egy kicsit közelebb hozni, akik egy picivel inkább a műszaki oldalán állnak ennek a hobbynak.
Nagyon fog hiányozni az Audiolife. Attila ugyan nem egy kifejezetten műszaki ember, épp annyira ért a HiFi készülékekhez, amennyire egy széles látókörű (konzerv)zene hallgatónak illik és előnyös. Talán ez is volt az egyik kulcs a sikerhez, nem érzett késztetést a mélyebb műszaki tartalomban, az elektronikai miértek és hogyanokban,, a stúdiótechnikai részletekben való túlzott elmélyülésre, épp csak annyira, hogy pontosan meg tudja fogni egy-egy készülék lényegét, lehetséges előnyeit-hátrányait. S ez épp elég. Elég volt ahhoz, hogy megmaradhasson az egyensúly a humán és a tech oldal között, szándékoltan mindig a humán oldal felé súlyozottan.
Én magam, miközben írtam az AudioWorld elsősorban műszaki tartalmú bejegyzéseit, ezt mindig annak tudatában tettem, hogy mi ketten, Attila és én tulajdonképpen kiegészítjük egymást. Amit Ő nem tud mögé tenni, azt én, a mérnöki sarkosságommal, a műszaki összefüggések kicsit mélyebb ismeretében tettem eddig mindig le az asztalra, azzal a nagyon megnyugtató gondolattal a háttérben, hogy ott az Audiolife, és tulajdonképpen mi ketten vagyunk egy egészséges egész. Ő a csőpárti énjével, szemben az én félvezető-oldali elköteleződésemmel, Ő a humán oldal szószólója szemben az én sokszor technicista megközelítéseimmel. Nem egymás ellentétei voltunk, sohasem, hanem kiegészítői. Jin és Yang.
Ezzel távolról sem azt szeretném állítani - és ha valakinek esetleg ilyen téves gondolat merült volna fel a gondolataiban, kérem hogy ne ezt lássa a fenti kinyilatkoztatásban - hogy más audio orgánumok ne volnának hasonlóan fontosak, vagy informatívak, a maguk módján. Mindenki igyekszik jól írni, hasznos és tartalmas információt átadni. Legtöbb esetben sikerül is. Mégis, az ahogy, az Attilának sikerült a legjobban. Mi, többiek, csak köszörültünk mellette, ipari kiszólással élve.
Stílusát, az olvasó megszólítását tekintve, egyedül a néhai Darvas László -féle HiFi Magazin tud az Audiolife mércéje lenni, és e tekintetben Attila megugrotta a lécet. Nem hiszem hogy jobban ki kellene, és egyáltalán lehetne emelnem, hogy ez mekkora szó.
Hiányozni fog nekem az Audiolife. Olyan, mintha kihúzták volna alólam a szőnyeget. De tényleg, mélyen így érzem. Mostantól távolról sem tudok majd ugyanolyan nyugodtan technokrata lenni, mert nagyon is érezni fogom a felborult egyensúlyt, hogy ez, amit én letehetek az asztalra, az csak az egyik oldal, a kevésbé fontos oldal. Az, ami így, ebben a formában nagyon nem elég. Ismerem a Többiek írásait. Ők sem fognak tudni holnaptól mások lenni, másképp, hiányt pótlóan, a kialakuló űrt betöltően írni. Az Audiolife megszűnése egy időre olyan lesz, mint a detoxikáló, hiánytüneteink lesznek, és kérdés, vajon mennyi időbe fog telni, amire ismét jön egy új Veres Attila, aki hasonló kvalitásokkal és irányultsággal rendelkezne ahhoz, hogy autentikusan írjon, a zenéről, zene szerető emberről, a zenét szerető embernek, egy kis jól eltalált mértékű HiFi-t, a "gépet" is belecsempészve ebbe az alapvetően emberi tartalomba.
A HiFi Magazin után 20 év kellett hogy ez megtörténjen. Sem a köztes időben megjelent szakmagazinok (HiFi Piac, Sztereo ) sem más nem tudta lefedni ezt a lényegi alapvetést. Lám, még mi sem, akik előtt volt egy nagyszerű példa, két-három hetente elolvashattuk, hogy hogyan is kell. De nem tudtuk ugyanúgy. Ezután sem fogjuk tudni. Ahhoz hét élet kellene.
Amitől igazán félek, hogy a saját cikkeimen is meglátszódik majd az Audiolife hiánya. Hittem abban, hogy mi együtt, nem csak mi ketten, hanem az egész mai itthoni audiofil média közösen tud egy új reneszánszot, egy magasabb információs, ismereti szinten működő, új virágzást adni kedvenc hobbynknak. Hogy átadott ismereteinkkel, látásmódunkkal segíthetünk (kis túlzással szólva) felnevelni, képbe hozni egy új generációt, akik tovább viszik, tovább éltetik ezt a kultúrát.
Attila kilépett. Beszélgettünk erről, ismerem az okokat. Sok tekintetben igaza van. Ismerem az érzést, időről-időre nekem is voltak hasonló gondolataim, de kitartottam, amihez volt, hogy Ő adott erőt, a tapasztalataival, mert ez nem egy önkifejezés, hanem egyben szolgálat is. A gond az, amikor valaki azt látja, hogy mások ezt nem értik. Az jobban fáj, mint bármely kritika.
Nem búcsúzom végképp. Talán még eljöhet a pillanat, amikor a hullámok elülnek a lelkek mélyén, felül kerekedik az öröm érzése, azé a másképp meg nem szerezhető örömé, amikor az ember adhatott valamit, ami érték, és azt láthatja, hogy ez másoknál becsben van tartva. Ez az öröm nem váltható pénzre.
Talán még lesz egyszer Audiolife. Vagy hívjuk bármi másnak, ha az Audiolife szellemisége lesz mögötte.
Addig is, KÖSZÖNJÜK Neked, Attila!
Baráti üdvözlettel, Gábor @AudioWorld