Épp a minap gondoltam arra, mennyiféle témában, mennyi meg nem alapozott ( és akkor még nagyon finoman fogalmaztam ) vélemény látott már napvilágot hiteles, szakértő információnak álcázva amióta az internet ezt lehetővé teszi, ill. sok emberhez eljuttatja.

Nem nagyon tesz jót az efféle, minimum fél-információk terjesztése, mert a tájékozatlanok nem tudják kiszűrni az életképes magot a sok ocsú közül, ne adj Isten, továbbítják azt egy-egy közösség, Facebook-csoport felé, és máris járvány van. Különös veszélye a rémhírterjesztésnek, hogy időnként hozzáértőnek látszó személyektől érkezik a fals információ, olyanoktól, akik sokszor posztolnak helyes dolgokat, vagy esetleg a nevük cseng elég jól ahhoz, hogy az olvasó akkor se nyúljon a bullshit-csengő után, ha véletlenül elsőre mégis gyanút fogna.( Bullshit = angol szóhasználat a baromság, kamu, kábítás, minden alapot nélkülöző hülyítés eseteire)

Szóval, azt gondoltam, szórakoztató és egyben hasznos lehetne közreadni néhány igazi jó kis szaftos csemegét, HiFi-hiedelmet, legalább már ezekbe ne fusson bele a jövőben a Kedves Olvasó. Megpróbálom témakörökbe szedni, és részleteiben közreadni, így átláthatóbb.

A lemezjátszó

1.DIRECT DRIVE Rögtön itt a szokásos, mindenki által ismert szíj kontra direkt hajtás vita. Az idleres gépeket azért nem szoktuk ebben a körben felemlegetni, mert arról valahogy mindkét tábor véleménye egyöntetűen jó, az idleres ( dörzskerekes ) meghajtás – lásd pl. Lenco L-75 – elegendően pontos és stabil ahhoz, hogy ne késztesse fanyalgásra egyik oldalt sem, és a hangminőséggel sem szoktak bajok lenni. Szóval visszatérve, a szíjas meghajtást favorizálók gyakran lenézik a DD –gépeket ( ahol a kvarc-stabilizált szervo motor közvetlenül hajtja a tányért ), mondván, hogy a tányér zavarmentes meghajtására egyedül a gumiszíj az üdvözítő módszer, és punktum. Kivéve az idlert, amely az audiofil technokraták egyfajta Gyevi-bírójává nőtte ki magát, akit a monda szerint mindenből ki kell hagyni. (https://www.youtube.com/watch?v=xmIBEGZSBp0 )

Nos, az elmúlt évtizedekben, tulajdonképpen a Linn Sondek megjelenése óta ( 1974 ) ez a totális téveszme ragályosan elterjedt, és ma ott tartunk, hogy ha valaki egy DD-t kezdene dicsérni, annak a közvélemény szerint minimum nincs ki a négy kereke, de inkább sürgős eset, akit azonnal orvos kell lásson közelről.

Technics DD

Érdemes tudni, mi húzódik a háttérben. A 70-es, 80-as években a japán elektronikai ipart egy nagy ívű fejlődés jellemezte. Kb. olyanok voltak a japánok akkor, mint a kínaiak manapság. Sok fejlesztést lekoppintottak, néhányat megvettek, de néhányat saját maguk is adtak a világnak. A Direct Drive lemeztányér hajtás egyike ezeknek. A nagyon pontos sebességgel forgó szervo motor eredendően a fogaskerék-gyártásból közismert, bár korábban a sebesség tartást PLL körökkel oldották meg, csak később tértek át a kvarc-vezérlésre. A technológia rendelkezésre állt, csak egy ötlet kellett, meg a miniatűrizáció ( amiben a japók nagyon otthon vannak ) ahhoz, hogy megjelenjen a lemeztányér meghajtásban is. Az egész dolog a 70-es években full high-tech benyomását keltette. Az is volt. Azonban a HiFi őshazájának számító Anglia audio ipara főleg garázsmanufaktúrákból állt, se szeri-se száma a ma már nagy nevekké vált cégeknek, akik egy konyhaasztalon kezdték a működésüket. Az egyik legismertebb a Linn ( Ivor Tiefenbrun cége Skóciában, jártam ott, lásd korábbi cikkem ) akik szintén koppintós hajlamúnak mutatkoztak a kezdetekkor. A cég elhíresült lemezjátszója, az LP-12 Sondek eredetileg a szintén skót Ariston RD-11 –eséről lett 1:1 arányban „módosítva”, átszínezve, átnevezve, tulajdonképpen az egyetlen önálló új alkatrésze a fa káva lett. PLUSZ ( most figyelj !!! ) egy jól megalkotott ideológia, ami mindent visz.

A duma arról szólt, hogy 1. A lánc legfontosabb eleme a lemezjátszó futómű mert ezt gyártjuk mert az van a lánc legelején, és ami a lánc legelején elvész, az később már nem tehető hozzá. A láncelméletet ismerők ezzel könnyen egyet tudnak érteni, azonban nem a futómű van a lánc elején. De ebbe most ne menjünk bele. 2. A Linn Sondek azért a legjobb futómű, mert a rezgései egymáshoz vannak hangolva ( ez részben igaz, de ez nem a Linn érdeme ) 3. A szíjhajtás zeneibb hangot ad, mint a Direct Drive, amely „rángatja” a tányért, ezáltal eltorzítva, grízessé téve a lemezek hangzását…. (erről beszélünk most) 4. A Linn Sondek bármilyen karral és bármilyen hangszedővel sokkal jobb, mint bármilyen másik lemezjátszó, bármilyen karral és bármilyen hangszedővel ( ehhez azért kell bőr itt-ott… ). Érdekes módon, ezt a legutóbbi állítást ma már széles mosoly fogadja szinte mindenütt, de a 3.pont mégis tartja magát, bármekkora blődli is egyébként. Az angol szaksajtó (nyilván nem teljesen önzetlenül) tág teret adott a Linn agresszív marketingjének, és ezek a nézetek így az anglomán, néhai HiFi Magazin hasábjain nálunk is meghonosodtak, ide lettek ollózva. S mivel a HFM-nek igen nagy volt a hitele, az olvasók szinte kritika nélkül kajálták az ott leírtakat. Érdekes, hogy az amúgy minden vacakra vakteszteket szervező HFM erre a lényeges kérdésre nem szervezett szinte semmilyen tesztet, egyenlő körülményeket teremtve. Akkoriban a hazai audiofilia kezdetekor az olcsó japán DD-ken kívül komolyabb Direct Drive meghajtású gép nem jutott el Magyarországra, továbbá, az olcsó japán gépek nem audiofil szemmel épültek, csak olcsónak és megbízhatónak. Ez maradéktalanul sikerült is nekik, nézzük meg, hogy a Pioneer PL-200 vagy a Hitachik, de mondhatnók bármi mást is, a mai napig is szívósan teszik a dolgukat. A Linn Sondek, a Manticore Mantra, a Systemdek, és sorolhatnánk, audiofil szemmel készültek, függesztett vázzal, és szíjhajtással. De nem azért, mert az mennyivel zeneibb, hanem mert az angol audio garázsipar nem tudott – ma sem tud – Direct Drive meghajtást gyártani. Pláne, egy kis Philips motor meg egy gumiszíj mennyivel olcsóbb…

Ha valaki az angol szaksajtóban vette volna a fáradságot, és vesz egy Technics SP-10-et, arra felszerel egy Linn Ittok kart, és leteszi ezt egy Sondek mellé, ugyanazzal a hangszedővel, hamar rájöhetett volna, mekkora hazugságokat írogatnak bőszen, az angol hifi-ipar védelmében. De nyilván, az a szakíró nem sokáig írhatott volna tovább, rábizonyítani egy jól fizető hirdetőre, hogy hazudik, az nem egyszerűen a széllel szemben hugyozás esete. Így aztán, a világ egy része a mai napig is a szíjhajtás elsőbbségének a mentális bűvöletében él, és mereven elutasítja, hogy egy DD-n hallgasson zenét. Pedig aztán a japánok megalkották a maguk nagyszerű, audiofil DD-it, elég csak a Kenwood KD-7010-re, 990-re vagy a 750-re gondolni, de mondhatnék típusokat Yamahától JVC-ig, vagy Denonig.

Az igazság az, hogy a DD meghajtás, mint módszer, semmivel sem gyengébb, vagy potenciálisan rosszabb hangú, mint a szíjhajtás, sőt. Valójában a DD energikusabb megszólalást tud adni, ami nagyon sok enervált hangú szíjasnak szűk keresztmetszete. A körítés, ahogy a DD meghajtást beépítik egy lemezjátszóba, hogy abból egy műanyag, olcsó gép lesz, vagy egy csúcskategóriás High-End futómű, AZ tesz különbséget. A valóságban a szíjhajtás sokkal több műszaki problémával, tökéletlenséggel küzd, mint a DD. A szinkron motor sokkal durvábban egyenetlen járású, mint bármilyen olcsó DD, amit a szíj sem tud száz százalékig megakadályozni abban, hogy átterjedjen a tányérra. A szíj meg tud csúszni, ha nincs elég feszesen beállítva, ha meg elég feszes, akkor húzza a tányér csapágyat egy irányba, a motor felé, ami így a csapágyházban nem középen fut, aszimmetrikusan kopik és imbolyog. A szíj egy idő után megnyúlik, és a gép nyávogni kezd. A motor élettartama is alacsonyabb, mint a DD gépek high-tech motorjaié, a pontos fordulatszám tartáshoz pedig a Philips ( Airpax, stb.) motoroknak is külső, stabilizált elektronikára van szükségük, ami immár jól meg is drágítja az eredetileg olcsó meghajtást.

Manapság, hála az Égnek, a gyártási minőség és pontosság javulásával a szíjas motorok is kezdenek csendesebbek és megbízhatóbbak lenni, pláne a DC motorokra igaz ez, de attól a szíj még mindig ott van. Mostanra azért már a szíjhajtás is egy jó és stabil módszer lett, de ez semmit sem von le a DD jóságából.

Szóval, amikor azt hallod, hogy a Direct Drive az egy szar, akkor jól rázd meg a BULLSHIT csengőt !!!

2. A másik ilyen jól elterjedt lemezjátszós babona, a kar-hangszedő rezonancia fontosságának az alábecsülése. Ma is (ebben a felvilágosult korban, mi?) széltében-hosszában olvasom, főleg profit orientált kereskedők tollából (akinek nem inge, ne vegye magára), hogy a karok meg a hangszedők széles határok között párosíthatók egymással, és ezek a párosítások mind jól is fognak szólni…

Brrrrrrrrrrr…..BULLSHIT.

Én azt megértem, hogy nem jó elveszíteni egy hozzánk betérő vásárlót, jó dolog nem cserbenhagyni, „segíteni neki a problémája megoldásában”. Azonban berzenkedek attól, ha ehhez a „megoldáshoz” azon az áron jutunk el, hogy félmegoldásokat tüntetünk fel műszakilag tökéletesnek, félretájékoztatva a bizalommal közeledő vásárlót. Az is tény, hogy a legtöbb, alacsony árkategóriában keresgélő vevő nem fogja kihallani a rendszerében az illesztetlenséget, vagy hallja, de majd ráfogja a hangszedőre, „ez ilyen”. Így lett pl. a mindenki által ismert AT-95-ből egy vékonynak, basszustalannak, túl fényesnek tartott olcsó pickup. Mert olcsó, és eladták az olcsó, könnyű karos gépek tulajdonosainak, „megoldva” azok problémáját, már tudniillik, hogy kell egy olcsó (de jóóóó !!! ) hangszedő. ( Olcsóbb nincs, kérem szépen??? ) Miközben, hozzáértő szemmel a hangszedő adatlapjára pillantva, látszik, hogy az engedékenysége nagyon alacsony, mert merev a felfüggesztése ( szándékkal, így a durva hétköznapi használat, a lemezre dobás tortúráját jobban bírja) és emiatt csakis középnehéz-nehéz karokban fogja azt nyújtani, amire tervezték. Akinek nem ilyen a kar a lemezjátszóján, annak nem szabad ilyet ajánlani, de a kereskedők konzekvensen mindig megteszik, aztán tele az internet a siránkozással.

Íme az illesztetlenség Csimborasszója, AT95E egy Dual karban

Szóval, a kar-hangszedő rezonancia NAGYON FONTOS része a jó lemezjátszásnak, ez fizika, nem lehet elkerülni, nem megítélés kérdése. Fizika, egzakt tudomány, ezen a szinten. Akik járatlanok e témában, talán érdekesnek fogják találni az erről szóló cikkemet, de röviden ide is leírom, hogy a karnak van egy mozgó tömege ( ezt gyárilag sokszor megadják ) plusz a hangszedőnek és a csavaroknak is van egy saját tömege, ezek együttese a teljes mozgó tömeg, amit a hangszedő tű felfüggesztésének (gumijának) rugóereje (engedékenység, compliance) tart meg a barázdában. A tűnek úgy kell mozognia, hogy a tömeg és a rugóerő ideálisan egy 10Hz-es rezonancia-pontot adjon ki (lelki szemeinkkel elképzelhetjük, ha egy rugó aljára egy súlyt akasztunk, és azt meghúzzuk, majd elengedjük, a súly rezegni fog, hol fel, hol meg lefelé mozdulva. A rezgés sűrűsége másodpercenként a rezonancia frekvencia, amit a súly és a rugóerő nagysága határoz meg). Azért ennyit, mert a hangszedők minden egyéb, fontos paraméterét ehhez a 10Hz-es rezonancia pont meglétéhez igazítják. Azért 10Hz, mert ezen a frekvencián még nincs a barázdában moduláció, tehát gerjesztés sincs, ami rezonanciába hozná a hangszedőt (a rezonancia kerülendő, saját magát erősítő folyamat, nem jó) és ez alatt maradnak a meghajtás által esetlegesen a tűre jutó alacsony frekvenciás hullámok. Tehát a 8-12 Hz-es tartomány az, amelyen belül a hangszedő tűjét nem fogják külső energiák elérni. Ezért ez a célfrekvencia, amelybe a lemezjátszónk kar-hangszedő párosának a rezonancia pontja bele kell essen. Ha nem, az még a megadott tól-ig határokon belül (8-12Hz) is jelentős eltérést tud okozni a kapott hangminőségben, a 8 Hz környékén fénytelen, tompa, lassú, iszapos hangot kapunk, míg 12 Hz magasságában túl fényes, vékony, basszus nélküli karakter felé hajlik el a dolog. Magának a tűprofilnak a pontos mozgását is meghatározza a rezonancia pont, s ha nem akarjuk a lemezeinket idő előtt selejtezni, érdemes a határokon belül maradni.

Jól hangolt kar-hangszedő rezonancia, 9 Hz-en

Sajnos, egy adott hangkarhoz ( ha az nem egy Rega vagy egy Origin Live vagy hasonló 10-12 grammos kar ) elég szűk azoknak a hangszedőknek a köre, ami jól illeszthető. Különösen igaz ez a cserélhető shell-es karokra. Szerencsére van több internetes rezonancia-kalkulátor, ahol ellenőrizni lehet a tervbe vett hangszedő és a kar együttfutását. Nem állítom, hogy ez az egyetlen figyelembe veendő dolog, hiszen ott az ár, meg ugye, jó volna a rendszer hangjához is illeszkedő hangú hangszedőt választani, nem egy könnyű helyzet. De ha valaki arra buzdít, hogy ne foglalkozz a kar-hangszedő rezonanciával, mert az túl van dimenzionálva, akkor rázd jól meg a BULLSHIT csengőt !

3. A harmadik jellegzetes lemezjátszós hiedelem a lemeztányérhoz, ill. az arra felhelyezendő lemez alátéthez kapcsolódik. A hiedelem úgy szól, hogy a lemezalátét az a tányér „csengését” vagy rezonanciáját csillapítja, s ezáltal javít a hangminőségen, azzal hogy a tányér rezgése „nem cseng bele” a hangba lejátszás közben. Ez az elmélet még abból az időből datálódik, amikor egy darabból készült öntvény tányérok voltak divatban ( már megint az a fránya Lenco L-75, meg az olcsó japán DD-k ) és valóban csengtek a rá helyezendő gumi alátét nélkül. Aztán eljött az audiofil felvilágosodás kora, megjelentek a két darabból készült fém tányérok ( Linn, Thorens )amelyek immár öncsillapítóak lettek. Külön-külön mindkét tányér-rész cseng, de ha egymásba akasztjuk őket, megkoccintod és tikk. Semmi csengés. Jogos a két pont: minek rá a lemezalátét? Pláne egy gumi? Hogy ne a fém felületre tegyük a lemezt, az elmés angol rádobott egy filcet. Láss csodát, a filc egyeduralkodó lett, megtalálod a Linnen, Manticore-on, Roksanon, Regán, Revolveren, AR-en, egyedül a Pink Triangle-on nem, mert ott acryl a tányér. A filc elcsatolja a lemezt a tányértól, az most már felőlünk csenghet is ha akar (Rega, Manticore). Mára azonban rájöttünk, hogy a jól működő lemezalátétnek sokkal több köze van magához a lemezhez, mint a tányérhoz. Mivel a lemezalátét a legelső pont a lemez túloldalán, a legelső pont a rezonancia-láncban ( az egész lemezjátszó egy rezonancia-lánc ). Ha a tű által a lemezben keltett rezgéseket tekintjük, láthatjuk, hogy azok, HA a lemez az alján nem volna feltámasztva, a tűtől szétterjednének a lemezben, majd a szélekről visszaverődve visszatérnének a hangszedő tűhöz, és elszíneznék az épp lejátszott hangot. Ha azonban csillapítjuk magát a lemezt, akkor ez a színezés jelentősen csökken, vagy akár meg is szűnhet. Utóbbi években kiterjedt kutatások zajlottak ennek a jelenségnek a vizsgálatára, a jó megoldások felkutatására. Azt kell mondjam, ahány lemezjátszó, annyi féle alátét válik be a legjobban. A filcek eléggé hátulkullogók lettek, már ami a hangminőséget illeti, és ma már van néhány specialista alátét, ami legtöbb esetben – nem ellenpélda nélkül – jó eredményt ad a lemez megfelelő csillapítására. Persze itt is át lehet esni a ló túlsó felére, pl. a gumi-parafa alátétek bizonyos esetekben túlcsillapítanak, és az Achromat sem csodaszer, van ahol pont nem jó.

4. Negyedikként, egyben utolsó lemezjátszós mendemondaként hadd citáljam ide azt az állandóan felbukkanó őrületet, hogy „a magas tűerő tönkre teszi a lemezeinket”. A poén az, hogy első látásra ez a duma is logikusnak tűnik. Mert hiszen belátható, hogy ha két felületet erősebben nyomunk össze, akkor nagyobb a súrlódás, tehát a kopások is intenzívebben jelentkeznek. Ez fizikai tény.  A lemez kontra tű viszonylatában azonban ez a történéseknek csak egy nagyon kis szelete. Nagy tűnyomást a gyártók szinte kizárólag a kúpos tűkhöz szoktak előírni. Ennek az az egyszerű oka (ne felejtsük el, hogy egy hangszedőben semmi sem véletlenül van úgy, és a paraméterek egymással szorosan összefüggenek. Mindig.) hogy amikor egy hangszedőt a gyártó cég intenzív használatra tervez, lásd DJ vagy broadcasting (rádióstúdiós) alkalmazás, annak a pickupnak nagyon strapabírónak, agyonüthetetlennek (nehéz, mereven befogott tűszárral) kell lennie. Arra sincs igazán lehetőség, hogy ezeken a helyeken egy-egy tűcsere után finom beállítgatásokat végezzenek, úgyhogy marad a jó öreg kúpos tű. Ahhoz, hogy ebben a környezetben a tű stabilan fusson a barázdában, véletlenül se ugorjon ki ha kicsit meglökik a lemezjátszót oldalról, stb, relatív nagy tűerő szükségeltetik, ami szinkronban van a kúpos tű „elvárásaival”. Extrém esetekben 4-5 gramm tűerőt is elő tud írni a gyártó (Shure SC35C). Mivel a 10Hz-es célrezonancia (lásd feljebb) ugye itt is szempont (fizika), a 2,5 -4 gramm tűerőből, meg a mereven befogott tűszárból (alacsony engedékenység, azaz képletesen szólva, nagy rugóerő) egy ehhez passzoló nagy mozgó tömeg is kell, hogy a 10 Hz rezonancia pont meglegyen. Érdekes módon, ezt a legritkább esetben látni még DJ lemezjátszókon sem. Tény, a mai fővonalú lemezjátszó technika nincs felkészülve 25-30 grammos karok használatára, ami viszont egy DJ hangszedőnek áldás volna. Utólagos súly hozzáadással persze lehet kezelni a problémát.

Az igazság az, hogy bár a 2,5-4 gramm tűnyomás valamivel magasabb súrlódással jár, ez a lemez barázdáit önmagában messze nem teszi tönkre. A lemez attól megy tönkre, ha valaki nem érti a fizikát. Amikor soknak találja a gyárilag helyesen előírt relatív magas tűnyomást, jóval lejjebb veszi ( mert „a Pista is másféllel hallgatja, oszt nála jó” ) amitől aztán a kúpos tű nem szorul rá a barázda falára, sőt a kellő tömeg sincs meg, így a merev tű, mint egy acél gramofontű, úgy fog hasítani a barázdában. Ettől kopik a lemez ezerrel.

Tehát, ha valakinek kúpos tűs a hangszedője ( az még attól lehet nagyon jó…, lásd Denon DL-103 vagy a Shure SC35C ) annak kötelező érvényű a rezonancia-kalkulátor használat, a szükséges mozgó tömeg kiszámításához, és oda KELL tolni a több grammot, ahogy a gyártó előírja. Garantálom, hogy senkinek nem fognak ettől tönkremenni a lemezei. A kellő tömeg pedig meg fogja hozni a mélytartomány erejét, meglepő módon hirtelen jól kezd majd szólni minden.

Folyt.köv.

Nagy Gábor Pál

AudioWorld 2019 Február