Az, hogy eddig is sok volt a lemezjátszós visszaemlékezés, attól van, hogy a 60-as, 70-es években a hanglemez volt az első számú audiofil média, ezen volt elérhető jó minőségben a zenék túlnyomó hányada. Ez a helyzet egészen a 80-as évek végéig tartott, amikor elkezdtek elterjedni a CD-lemezek. Akkoriban nem mindenkinek futotta komoly lemezjátszóra, hangszedőre, lemezgyűjteményre. Különösen igaz volt ez a Kelet-európai országokban, a nyugati csodákat csak hírből ismertük, főképp a HiFi Magazin lapjairól, s csak kevés szerencsés hazánkfia birtokolhatott jó hangú nyugati, főképp angol eredetű készülékeket.

Zenélgettünk, amivel lehetett, ami volt, Orionnal, Videotonnal, Tayával, Akaival, amiket a Ramovill, a szórakoztató elektronikai cikkek akkori importőre kis számban behozni méltóztatott. S ha nem a Hungaroton vagy Pepita, esetleg az amúgy kitűnő Melodija (orosz) feliratú lemezeken megjelent zenéket szerettük volna hallgatni, nem volt más választás, kellett egy MAGNÓ...

A magnózás az egy audiofil életforma. Nem tudtuk hogy az, csak ma, így visszaemlékezve tűnik annak. Mert nem ám csak annyiból állt, hogy betettünk egy kazettát, vagy befűztünk egy szalagot és hallgattuk. A műsoranyagot először meg kellett szerezni.Ehhez, ha nem volt saját lemezjátszója az embernek, el kellett cipelni a magnót a barátokhoz, rákötni az ottani erősítőre, lemezjátszóra, és felvenni a barátaink lemezeit, s innentől már nekünk is megvolt, bármikori meghallgatásra. A magnó cipelgetése, a lemezek elérhetőségének felderítése, a felvételi lehetőség és alkalmas időpont utáni kuncsorgás mindennapossá, életformává vált ifjú korunkban. Viszont gyűlt az "anyag" kinél Polimeren (ez volt a boltban kapható hazai kazetta típusa) kinél AGFA-n vagy TDK-n, esetleg Maxellen, Sonyn vagy BASF-en. Legtöbbször ezek mindegyikén. Egy-egy jobb kazettát tartogattunk a jó hangú lemezekre, vagy kedvenc zenéinkre, a mindegy csak szóljon elment a Polimeren vagy a süketeknek szánt TDK-n (D=deaf).

Szalagos magnóból nem mennék nagyon messzire vissza ezen a lapokon, Mambó meg ilyenek, maradjunk a jó gépeknél. Szalagosból itt volt nekünk az adekvát Akai 4000D, később a GX-fejes GX-4000D, ami minden komoly magnósnál megfordult, de legalábbis baráti körben biztosan találkozott vele. Kazettáról-kazettára másolni nem volt túl ígéretes próbálkozás, sokat romlott a minőség, de a szalagosokról a jó felvételeket bízvást lehetett kazettásítani. Budapesten egy időben még komoly magnós klub is működött, az egymás közti műsoranyag másolgatást megkönnyítendő.

Szerencsésebbek, pláne akiknek volt rokona külföldön, és hozzájuthatott a valutakereten túli mennyiségű Márkához vagy Schillinghez, nyújtózhattak nagyobbat, és lőtávolba került egy-egy igazi csemege-magnó. Ilyen volt a svájci Revox cég B77-ese,

vagy a "nagy" Akai-k, a 635-ös vagy a 747-es (valaki tudja van-e ennek a típusjelnek köze a Boeing Jumbo-hoz?)

Persze minden más cégnél is gyártottak jó magnókat, a HFM is szemezgetett anno ezekkel, lásd a Technics RS-1500 vagy Pioneer-ok.

Aztán lassanként a szalagos magnó "macerás" lett. Utolérte a méretcsökkentés, a konzumerizáció, legyen a magnó kezelhető, a szalagok férjenek el kis helyen, ad abszurdum, még az autóban is jó volna hallgatni... Nem volt esélye a szalagos gépeknek. Jött a Philips, és a Kompakt Kazetta.

Magyarországon az első érdemleges kazettás magnó a szintén Ramovill-beszerzés Pioneer CT-506 volt, ezt a gépet a mai napig is adják-veszik a használt piacon.

Nem volt különösebben jó magnó, de arra jó volt, hogy megérezzük a komolyabb magnózás ízét. Így aztán, ismét csak akinek lehetősége volt rá, szerzett magának komolyabb "Pio"-t, CT-F650-est, 850-est, 950-est vagy 1250-est.Ez volt a Pioneer ú.n. "kék korszaka", minden termékük akkoriban a kéken világító kivezérlés jelzőktől fénylett a sötétben. Akkori szlogen szerint: "Láttad már sötétben a magnódat?"

Persze más specialisták is alkottak akkoriban, Norvégiában a Tandberg, akik már szalagos magnójukkal (TD-20A) nevet szereztek, kazettásban sem adták alább, és kijöttek egy telivér darabbal, TD-3014-essel.

Svájcban a Revox gondolkodott hasonlóképp, ők sem egerésztek sokat, megint "letették a garast" az asztalra a B-215-el, majd a B-710-el.

Azonban, van egy japán cég, akik igazán a szenzációs magnóikról híresültek el. Úgy hívják őket (aki még nem sejtené) hogy NAKAMICHI.

A Nakamichi - A MAGNÓ. Pont. Húsz év alatt, a 70-es évek közepétől a 90-esek közepéig sok cég hozott létre nagyszerű deckeket, nem csak az itt említettek, de nincs egyetlen más olyan magnó márka sem, amely jobban megdobogtatná egy vérbeli magnós szívét, mint egy "Naka".

Sok jó gépük közül a legtöbben a futurisztikus kinézetű Dragont ismerik, vagy a kazetta-fordítós RX modelleket, én személy szerint a CR-7E-t tartom az álom-Nakamichinek, esetleg a ZX-9-et, de az RS-BX 300 is jól néz ki.

Befejezésül, méltatlan volna nem szólni az idehaza közkedveltségnek örvendő AIWA deckekről. Itt is a belépő modellek jutottak el hozzánk nagyobb számban, mint pl. az AD-F220, amely relatív olcsósága ellenére egész jól szólt, legalábbis a CT-506-al összehasonlítva. Mégis, az Aiwa kínálatából az igazi magnó az AD-F990-es.

 Nos, nem szeretném túl hosszúra nyújtani a "magnós blokkot", bár bízvást volna még pár gép amit joggal ide idézhetnék, (CT-93...Naka ZX-9...ASC AS3000?...Technics RS-BX965...) hosszú a sor.

Ma a magnózás ismét virágkorát éli, mint örömforrás. Már nem életforma, de remek módja annak, ha egy jó deck birtokában a digitális felvételekből ki akarjuk ölni a digitális keménységet, és hallgathatóvá tennénk egy-egy élesebb hangú felvételt. Háttérzenének. Másra nem igazán jó, hogy komolyra fordítsuk a szót. :-)

Folytatása következik...IV.rész

NGP@AudioWorld 2024 Április