A hangkar

Beszéljünk másodjára front-endünk második építőeleméről, a karról. A kar szerepe a lemezjátszásban (mindenki számára egyértelmű ez??? ) hogy a hangszedőt egy számára kvázi-ideális mechanikai állapotban tartsa, miközben a lemez a tű alatt kvázi-ideális sebességgel elfordul.

Miért kvázi? Mert ideális állapotok a gyakorlati életben csak pillanatokra fordulnak elő. Nagyon szigorúan nézve, tört-másodpercekre. Minden ezen kívül eső időben a hangszedő mechanikai helyzete a barázdához képest eltér az ideálistól, ha mégoly jó közelítéssel is. Hát, oké, az egész audio ( bármely eszközét nézzük is ) egy közelítés, és mi ezt az örök tökéletlenséget szeretnénk hallgathatóvá, mi több, élményszerűvé tenni.

Hangkar evolúció

A mikrobarázdás hanglemez megjelenése magával hozta a lejátszó rendszer továbbfejlődését. Az (akkoriban) új technika sokkal finomabb felbontást tett lehetővé, egyre jobb hangszedők születtek meg, kezdve az Ortofon ős-SPU-jától. Ezek pedig egyre jobban ki tudták mutatni a lejátszás közbeni tökéletlenségeket. Az ebből származó felismerés vezetett a hangkar, mint lényegi eszköz fontosságának felismeréséhez, és minőségének fejlődéséhez.

Kezdetben úgy gondolták, ha a kar annyit megtesz, hogy a tűt a megfelelő szögben tartja ( kvázi…) a lejátszás közben, és rendelkezik egy bizonyos mechanikai merevséggel, akkor már minden rendben. Ez a bagatellizációs ( szűk látókörű, „eccerűen” gondolkodó ) elmélet aztán elég hamar megdőlt, rá kellet jönni, hogy a kar ennél sokkal több összetevővel van jelen a lejátszásban.

Az első számú felismerés, hogy a hangkar mechanikai szerkezete befolyásolja a kapott hangképet.

Persze – mondanánk mai fejjel, ez teljesen triviális ( magától értetődik ) hiszen egy rezonáns rendszerben a mechanikai felépítés meghatározza a rezonanciák mértékét és spektrumát, persze hogy minden forma másképp szól. Ez azért régebben nem volt ennyire egyértelmű, és mint a mai napig is ( kisebb mértékben ), az egyszerűsítés és a apró részletek figyelmen kívül hagyása akkor is nagy divat volt. Mindazonáltal a 60-as, 70-es években már születtek elfogadható minőségű megoldások, lásd a Lenco L-75 karját. Amikor aztán a japánok előálltak a finommechanikai remekműveikkel ( pl. Grace 707, Koshin Lustre ) az európai gyártóknak is fel kellett kötni a gatyát. A figyelem a kar rezonáns viselkedése felé fordult, itt is elsősorban a karcső, mint a legrezonánsabb komponens lett a kísérletek és új dizájnok alapeleme. Ekkor születtek a kor referencia karjai, a Linn Ittok, az Alphason HR-100S, a Zeta és a Mission Mechanic Angliában, a Breuer Svájcban, és az EMT Németországban. Néhány futurisztikus elképzelés is testet öltött, első látásra nem hiszel a szemednek... Legelsőként tudtommal a Townshend Elite Rock lemezjátszón jelent meg a szilikon olajjal töltött vályú, és az ebben szánkázó, karra szerelt kis úszóka, amely szintén a kar rezonanciáit hivatott kordában tartani. Manapság az Oracle kínál hasonló megoldást a Project 9C karbonszálas karjához, ami szintén elég rezonáns viselkedést mutat önmagában.

A karcső rezonancia csillapítására „forgalomban levő” elméletek közül érdemes figyelmet szentelni az Alphason megoldásának, akik az S-alakú titánium karcsövet belülről egyenletes eloszlású poliuretán habbal csillapították jó eredménnyel. Mások (Rega) egyszerűbb megoldásokban gondolkodtak, és az RB-széria kúpos öntvény karcsövei kívülről kaptak egy speciális festék-bevonatot, mindkét kialakításnak szintén van csillapító hatása. Ha már itt tartunk, nagyon eredeti az Origin Live megoldása, akik a Rega karcsövét alulról megsliccelik, kialakítanak egy kb. 60-70 mm hosszú, 1 mm széles rést, amely teljesen átformálja a kar rezonáns viselkedését.

A második számú felismerés, hogy különböző hangszedők különböző karokban szólnak jól.

De hát miért? A dolgot megint csak nem lehet arra az egyszerű magyarázatra visszavezetni, hogy a hangszedő engedékenysége és a kar+hangszedő együttes mozgó tömege meghatároz egy rezonancia frekvenciát, és ennek eltérései befolyásolják a hangképet. Ami ugyan igaz, de ez a teljes kép egyik szelete csak.

A fenti felismerés kb. egybeesett az MC hangszedők elterjedésével. A technika már régóta ismert volt ( Ortofon SPU ) de sokáig az MM hangszedők csaknem egyeduralkodók voltak. A jellemző felállás így nézett ki: nagy engedékenységű MM hangszedő + könnyű hangkar. Ennek a párosításnak az örök klasszikusa az SME 3009 kar és a Shure V15 hangszedők valamelyik inkarnációjának párosa. Vintage rendszerekben a mai napig is gyakran találkozunk ezzel a kombóval, méltán, mert a kettő együtt zenei, testes, telt hangot ad. (Finnyásabbak innen továbbléptek a Grace F9-re, de ez már nem ehhez a tárgyhoz tartozó story.)

Hanem, ahogy a gyártók egyre-másra jelentek meg az MC hangszedőkkel, ezeket a vásárlók elkezdték belerakosgatni az MM hangszedőkhöz tervezett karokba. Az eredmény elkeserítő, vagy legjobb esetben is felemás volt, mert a merevebb MC-k eleve nagyobb mozgó tömegű karokban érezték volna igazán otthon magukat, de volt egy másik hatás is. Egy MC hangszedő által keltett rezgések energiája egy nagyságrenddel erősebb, mint egy MM-é. Az új MC hangszedő rázta a szegény vékonyka hangkart, mint Krisztus a vargát, eltorzítva ezzel a hangot, amin nem segített semmi trükk. Rá kellett jönni, hogy az MC hangszedőkhöz merevebb, erősebb, jobban csillapított kar kell.

Ezekben az időkben kapott szárnyra az a mítikus elmélet, miszerint a levehető shelles karok az MM, míg a fix shellesek inkább az MC hangszedőkhöz valók.

Érdekes fikció, mai szemmel annyi igazságtartalma mindenképpen van, hogy általában a fix headshell alkalmazása a gyártó azon törekvését tükrözte, hogy legyen már a karcső+shell minél merevebb. Tipikus példája ennek az eljárásnak a Linn Ittok és onnan felfelé, továbbá a Rega egy öntvényből kialakított RB szériái, se szeri, se száma az azóta így készülő karoknak. Valóban, a merevebb kar jobb az MC-khez, de számos olyan levehető shelles modell is akad, amely elegendően merev egy felső kategóriás MC-hez is. (Pl. Acos Lustre 801, vagy az EMT 930)

1987 táján olvastam először az angol szaksajtóban azt a máig is mega-misztikus „megállapítást” a Linn-istálló rajongóinak egyikétől, hogy állítólag „a függesztett vázú lemezjátszókkal nem lehet párosítani a shell nélküli, egybe-öntvény karokat” (Rega). Csak jóval később, mikor nagyobb rálátásom lett erre a területre, alakult ki bennem a saját válaszom erre az őrültségre. A fenti „megfigyelés” motivációját valószínűleg az a tény adta, hogy a Linn mindig is egységes rendszerben gondolkodott, a Linn kereskedők nem szerették keverni az építőelemeket. A Linn is erre inspirálta őket ( miért? Ki érti??? ) Sondek, Ittok, Troika, és kész. Így megy a bolt… Persze, de ott van a lustaság is, a Rega karhoz át kellett volna fúrni a kardeszkát, nem ugyanaz a méret kell hozzá, mint a Linnekhez. Túl azon, hogy hülyén is nézne ki, az Ittok még mindig jobb, mint egy Rega RB300, nem is beszélve az Ekosról. Akinek van pénze egy Sondekre, az meg tud venni egy Ittokot is, de egy Akito-t biztosan. Szóval az említett téveszme szerintem kereskedői trükk, megvezetés, amit a hívők benyelnek. Ennyi.

A másik lényeges design-eleme a karnak a csapágyazás módja.

Ebben a témában is dugig vagyunk elméletekkel, amelyekre mind születtek gyakorlati megvalósítások. Két fő csapásirány jött létre. Első a hagyományos, golyóscsapágyas 2-szabadságfokú csapágyazás ( ez azt jelenti, hogy a kar elmozdulása a térben két síkon lehetséges, fel-le, ill. jobbra-balra. Karcső-tengely körüli irányban nem, mert a tűnek mindenképpen a barázdára függőlegesen kell állnia ). Ilyenkor apró kis golyókból álló precíziós csapágyak segítik a kar elmozdulását a kívánatos irányokban, míg a nemkívánatosakban mereven ellenállnak, mint hugyos Józsi bácsi, amikor ki akarták hozni a klozettból. (Markos-Nádas) :-)

Sokáig tartotta magát az az elmélet, hogy a csapágyaknak szorosan kell fogni a kart, semmiféle lógás ( a csapágyak lusta disznók, néha előszeretettel lógnak…) nem engedhető meg. Naná, mert minél merevebb kart akarunk, csak annyi mozgás legyen, amit a csapágy enged, ezen felül, ami van, az mind a rezonancia melegágya.

Egészen kb. 10 évvel ezelőttig a fentiekkel senki sem vitatkozott, mindenki beszorított seggel csapággyal hallgatott zenét. Mígnem jött egy hangkar-specialista cég dél-Angliából, akik szakítottak a fenti őrülettel, és kirukkoltak valami mással, ami rögtön a feje tetejére fordította az angol szaksajtót, és a poros elméleteket. Az Origin Live Silver vertikális irányú csapágya (fel-le irány) a lemez felőli oldalon egy cirka 1 mm-es szabad mozgást enged a karnak vízszintesen, vagyis a hangszedő tű mozgását a barázdában nagyon felszabadítja, és rábízza az engedékenység kontra tömeg alkotta mechanikai rendszerre. Nos, ez nem látszik rossz ötletnek, afféle kvázi-unipivot….az OL Silver azonnal felugrott a csúcs-karok listájába. Figyelembe véve a 600 Font körüli árat, ez egy mini-forradalommal egyenértékű.

A másik mérnöki finesz a kar csapágyazására az ú.n. Unipivot, vagyis az egyetlen tüskén üldögélő hangkar esete. Jellemző példái ennek a technikának a Naim Aro, A Hadcock, ill. újabban a Roksan Nima, vagy a mostanában felkapott "The Wand".

Ezt a rendszert főképp merev vázas gépeken célszerű használni, de vannak ellenpéldák is, pl. a Naim Aro és a Linn Sondek kombinációját tartják a mai napig is az egyik legfolyékonyabb hangú Linn frontendnek. Egy biztos, az unipivot a legkisebb súrlódási tényezőjű csapágy megoldás, potenciálisan a legjobban közelíti az ideális karcsapágyat. Képzeljünk el egy megfordított U alakot. Ez egy vályú, amiben egy kihegyezett tüske, tetején egy rubin vagy zafír golyóval egy fészekbe ül bele. Az U két oldala szorosan tartja a tüskét oldalirányban, emiatt nem megy el az azimut ( a hangszedő nem tud jobbra-balra elbillenni). Előre-hátra, ill a függőleges tengely körüli forgásirányban az egyedüli ellenálló erő a kis zafír golyó súrlódása, ami minimális. A karcső az U alakú vályúhoz csatlakozik. A tüske a karbakhoz van erősítve.

Az unipivot karok kritikus pontja nem a csapágy, hanem a rezonancia csillapítás. A hangszedő által keltett rezonanciák itt nem nagyon tudnak levándorolni a karbakon keresztül a jól csillapított (?) szubsassziba, ahol elnyelődnének, hanem önálló életbe fognak kezdeni, és ha a rezonancia csillapítást nem oldjuk meg eleve a karcsőben, adtunk a szarnak technikának egy nagy pofont.

Tűcsapágyazás ( Drescher Laci hobbytársunk tollából, köszönet érte!!! )

A tűcsapágyakat egy időben előszeretettel használták a lemezjátszók karjaiban. Példának említhetném a TESLA csúcskarját, amit az NC440 és 450-ben használtak (itt mindkét tengelymozgáshoz), a Supraphon P1101-et, vagy a Mechlabor stúdió lemezjátszójában az SL101-ben is ezt használták a vízszintes tengelyhez. Ez utóbbiról pedig annyit rebesgettek, hogy lényegében egy korai SME kar koppintása. A csapágyazás legfőbb jellemzője, hogy egy a mindkét végén tű alakú (kis szögű kúp) tengely két lencse alakú edzett acél fészekbe ül bele. Előnye a rendkívül kicsi súrlódás, annak ellenére, hogy gyakorlatilag ez egy siklócsapágy. Annyira kicsi a felület, hogy súrlódás gyakorlatilag elhanyagolható. Kis tengelyterhelésű szerkezetekhez használható és kis fordulatszám esetén és alternáló mozgásokhoz. Tehát mondhatni, hogy a hangkarokhoz ideális. A lemezjátszók szempontjából fontos, hogy jól elcsatolja a kart magától a sasszétól, mert rendkívül kicsi felülettel kapcsolódik. Hasonló ez az oly sok esetben használt tüskékhez, amit a hangsugárzó és készülék állványokban előszeretettel használtak (nak). Kis felület, kisebb rezonancia átadás, tehát jobb elcsatolás. Ez feltétlenül előny a gördülőcsapágyakhoz képest, mert azok a golyók miatt nagyobb felületen érintkeznek. Amit ezekről a karokról még tudni érdemes, hogy a karcső hajlított kialakítása és csapágyak egyenletes terhelése miatt ki kellet egyensúlyozni a kart, ezért található a kar végén egy plusz kiegyensúlyozó súly, ami a hangszedőt ellensúlyozza az ellenkező oldalon. Hátránya, hogy nehéz jól beállítani úgy, hogy ne "lógjon" és relatíve gyorsan is kopik.

(Remek kiegészítés, köszönöm szépen!!!  G. )

Kés-él csapágy

Jellemzően középkori ( audio-középkori ) karokon van jelen, SME 3009 ( a régebbi ) vagy például a Lenco L-75-ön. A kés-él csapágyazás előnye. hogy biztosan nincs karcső-tengely irányú mozgása, a függőleges mozgásban pedig a kar és az ellensúly együttes tömege akadályozza. A kés-él csapágy csak egy kereszt tengely körüli mozgást enged meg, azt viszont szabadon, kis súrlódás mellett. Az elmozdulás mértéke mechanikailag korlátozott, ezt ne rójuk fel, de a szükséges mértékben biztosított. Jó megoldás, de a mai kerámia csapágyak  kiszorították, nehezebb megmunkálni, emiatt jóval drágább.

Karcsapágyazásban megemlíthetünk néhány futurisztikus, a gyakorlatban kevéssé elterjedt, drága vagy nehezen kezelhető, de mindenképp elmés megoldásokat.

Az egyik a légpárnás csapágyazású kar ( Air Tangent ), amely sűrített levegővel tölt fel egy csövet, amelyben a karbak mintegy úszik a levegőben. Állítólag remek, de méregdrága.

A másik ilyen, a szilikonolaj vályúba merülő golflabda-csapágy a Well Tempered futóműveken. Jól működik, jól is szól, mégis valahogy van egy kisipari utánérzése a dolognak.

Következő trükkös terület, amivel a jól felkészült designer meg kell birkózzon, az az ellensúly ügye.

Na kérem, itt a poklok szabadulnak el. A hangkar nagyon érzékeny az ellensúly felfüggesztésére. Nem csak azért, mert inerciálisan az ideális megoldás az lenne, ha a tömegközéppont minél alacsonyabbra kerülne, de legalább a vertikális csapágy síkja alá. Sokkal inkább azért, mert minden tömeg energia-tárolóként működik. A bejövő rezgéseket eltárolja, majd egy, a tömeg anyagától, elcsatolási módjától, energia-átadási pontjától, hőmérsékletétől ( sic!) és pillanatnyi indukciójától (bejövő rezonancia-energia állapotától) függően egy széles spektrumban, ezen belül különböző frekvenciákon különböző intenzitással, továbbá időeltolódással adja vissza. Az ilyen módon a karba visszakerülő rezonancia visszajut a hangszedőbe, ahol a tűhöz képest rezgésbe hozza a hangszedő testet. Ilyenkor is van indukció (a tű és a test egymáshoz képesti elmozdulása hozza létre a hangokat) és a visszajövő rezgések keltette jelek vagy hozzáadódnak, vagy kivonódnak a hasznos jelből, ezáltal elszínezik, torzítják a hangot. Vazze, nagy bajban vagyunk…

Az idők során félmegoldások egész sora látott napvilágot a jelzett problémák csökkentésére ( mert megoldani eléggé kilátástalan). Legkézenfekvőbben az ellensúlyt tartó karvég (angolul end-stub) gumis elcsatolásával próbálták a karcsövet az ellensúlytól elcsatolni. Legjobb példája ennek a Lustre GST-1 ellensúlya. Érdemes megemlíteni a Mission 774-es karját, ahol az ellensúlyon belül egy delrin gyűrűt alkalmaztak elcsatoló elemként, elég jó hatékonysággal. Ez utóbbi anyag aztán sokáig feledésbe merült, és csak mostanában talált rá az Audio társadalom, immár mint ideális lemeztányér-alapanyag, lásd http://groovetracer.com . Ezt követte a súly felfüggesztésének módosítása, hogy az átadási pont a lehető legkisebb keresztmetszetű legyen. Jó példa a Roksan Artemiz, ahol az ellensúly egyetlen csavarponton csatlakozik a karvégre.

Logikusnak látszik magának az ellensúlynak és/vagy a karvégnek a jobb kialakítása, antirezonáns anyagokból. Szokták is ezt művelni, lásd a Rega Tungsten ellensúlyát az acél helyett, vagy az SRM Tech akryl karvégét kifejezetten Rega karokhoz, de példának ott a Groovetracer és hasonlók. A Regákhoz egyszer készítettek magnézium-ötvözetű ellensúlyt is Amerikában, (Kerry) de aztán ez a kezdeményezés valahogy elsikkadt, pedig ígéretesnek látszott.

Szokás a súly bevonatolása rezonancia-csökkentő, energia-elnyelő anyagokkal. Ezek közül legprózaibb egy sima gumigyűrű a súlyra húzva. Valamivel fineszesebb a karvég és a súly között használni elcsatoló anyagot, de ami eléggé elcsatolna, az deformálódik is, nehéz jól megoldani.

Nem szeretnék túl sok szót vesztegetni a karok kábelezésének variációira, ez sokak számára ismert, a legtöbb kar meghálál egy kábelcserét. Oké, de mire?

Ismét belefutunk az elméletek sokaságába, ami gyakran beválik, az a hyperlitz belső kábelezés ( Cardas, Incognito ) esetleg az ezüst (Audio-Note) Vagy az ezüsttel kombinált nagytisztaságú réz, amit én is használok itthon, a Van Damme. Mivel a jeltovábbítási lánc legelején vagyunk, nincs az a kábel, ami elegendően jó lenne, ami itt torzítást hoz a hangképbe, az végig jelen lesz, és harmincezerszeresére erősítjük…

Karbak magasság-állítás.

Az idők során a hangszedők magasság-méretezésében ugyanaz a kusza tervezési szokás uralkodott el, mint a karbak távolságokban is tapasztalható, itt sincs jótékony egységesség. Ide szúrnám be azt a megjegyzésemet, hogy épp az egységesség hiánya miatt kell minden egyes lemezjátszót újra beállítani hangszedő cserénél. A leggyakoribb méret a 18 mm-től a 21 mm-ig terjed. Hogy a VTA-t (lásd A hangszedő c. írásomat) a gyári előírás szerint be lehessen állítani, muszáj a karbak magasságát állítani, hogy a hangszedő teteje a lemezzel párhuzamos legyen, amikor a tűt ráeresztjük a barázdára. A magasság állításának három fő módszere terjedt el, úgymint

1. Alátétes módszer

Azoknál az egyszerűbb karoknál, ahol erre nem volt gyárilag igény (pl. Rega, mivel a cég a saját futóműveivel való használatra tervezte őket eredetileg, saját hangszedőivel), nem találunk magasságállító megoldást. Nincs mit tenni, a gyári felerősítő felület alá kell egy nekünk megfelelő vastagságú alátétet beiktatni, legtöbbször 2 mm vastagságban, de ez a méret még függ a tányéron alkalmazott lemezalátét méretétől is ( lásd A futómű c. írásomat ).

2. Gyűrűs megoldás

Legismertebb megjelenése a Linn karjain található. Tulajdonképpen a kardeszkára egy fém gyűrűt fogatunk fel, amelyben oldalról állítható rögzítőcsavar található. A karbak ebbe a gyűrűbe csúszik bele felülről, és a konkrét magasságot a csavarral rögzítjük. Egyszerű, gyors, hatékony.

3. Rugós-csúszkás állítás

Ennek a technikának a legismertebb képviselői az Acos Lustre karjai, a karbakot egy rugó nyomja lefelé, amelynek ellenében egy körcsúszkás megoldással mozgathatjuk felfelé. A rögzítés szintén csavarral történik. Mivel a ferdepályás csúszka be van méretjelölve, a hangszedőcserék során gyorsan és egyszerűen visszaállhatunk az aktuális hangszedő által kívánt értékre. Elmés megoldás, ha valaki sokszor cserél hangszedőt. Ha nem, akkor inkább zavaró.

Unipivot karoknál a tüske magasságállításával lehet a VTA-t szabályozni.

Tányércsapágy-kar távolság.

Az imént említettem, már megint egy nem egységesített méretezési pont. Rega, Acos, Clearaudio, Roksan karokon 222 mm a gyári érték, Linn, Manticore, Alphason,Helius, Kuzma, Ortofon,Project karokon 211 mm.

10 mm-en belüli variációk itt is előfordulhatnak, de azt a hangszedő beállításánál kompenzálni lehet.

A hétköznapi gyakorlatban két „standard” karhossz terjedt el, a 9” és a 12”-os (collos) karok. A karhosszabbításban az angol SME cég jár az élen, kezdve az ős 3012-essel, de a mai modern karjaik között is van 12”-os, az V-ös széria hosszabb modellje kapott egy találó V12-es nevet.

Jobbak-e a hosszabb karok, vagy nem? És ha igen, miért?

Elméletileg mindenképpen jobbak. Egy részről, a hosszabb kar a lemez külső és belső barázdája között kisebb szögben mozdul el, vagyis az ideális pontokon kívül mért követési torzítás jóval alacsonyabb. Ez már önmagában is erős érv. Ugyanakkor, van még ezen kívül is ütőkártyája ezeknek a karoknak. A hangszedő és a csapágy közötti távolság befolyásolja a karcső rezonancia csillapítási képességét. A hosszabb karcsövön, ha azt egyszersmind csillapítjuk is, jóval kisebb energiák jutnak át a csapágyakig, tehát a gyengébb karoknál jól ismert „csapágycsattogás” itt jóval kevésbé fog jelentkezni. Azért hadd tegyem hozzá, hogy szerintem, amikor egy cég elkezd 12”-os karban gondolkodni, ott már a csapágyak kérdésén túl járnak…

Miért nem terjedtek el a 12”-osak nagyobb számban?

Mert a 9” lett a méret standard (így a lemezjátszó külső mérete belefér a HiFi szabvány 42,5 cm szélességébe, és régebben ez számított, rackben meg toronyban gondolkodtak a gyártók). A 12-eshez szélesebb lemezjátszó kell, kilóg a lóláb. Máskülönben, a 12”-os jóval drágább is, mint ugyanannak a karnak a 9-es változata. Mivel a 80-as évek High-End gépei ( Linn, Roksan, Pink Triangle, Elite Rock ) mind 9”-os kart használtak, csak a nagyon szőrszálhasogató gyártók hajtottak be a 12”-os utcába, és ez a mai napig is így van.

Shellek (cserélhető fejszelvények)

A már korábban említett cserélhető és nem cserélhető fejszelvényes (shelles) karok közül most az előbbiek shell-megoldásairól írnék pár keresetlen szót…

A shell feladata, hogy a gyors hangszedőcserét lehetővé tegye, a kar egészének leszerelése nélkül. Jó ez, vagy sem?

Jó, mert…

-          tényleg sokkal könnyebb a pickup cseréje

-          a shell súlyával lehet befolyásolni a hangkar-hangszedő rezonanciát

-          a shellnek is van hangkaraktere, befolyásolni lehet a hangot a kívánt irányba

           (ha tudjuk mit csinálunk)

-          az azimut hibákat könnyen ki lehet kompenzálni

-          ha elkopik a shell festése a ki-be csavarozgatástól, ki lehet cserélni újra

Nem jó, mert…

-          a shell és a kar közötti csavaros rögzítési pont további rezonanciákat vihet

           a rendszerbe

-          a shellnek is van hangkaraktere…

-          6 gramm alatt nehéz shellt találni

-          nehézzé teszi a teljes átkábelezést

-          egy újabb változót hoz az egyébként is sokváltozós mechanikai rendszerbe

A shelleket leggyakrabban az anyaguk szerint osztályozzuk. Megpróbálok egy egyszerű áttekintést adni:

Acél shellek

Leggyakrabban a régebbi karok kiegészítőjeként tűnnek fel, jó példa az SME 3009-es shellje. Jellemzően 6-9 gramm közötti súllyal készültek. Hangminőségük elfogadható, középkategória.

Könnyűfém shellek

Ezek a mai legjobb darabok, jó hangminőséggel, modern kinézettel. Legjobb darabjai az Ortofon LH-2000 (aluminium), LH-6000, LH-9000 (magnézium), a Shelter 1011, az LP Gear Zupreme ( Dural ), Nagaoka MG, Yamamoto HS-5 (titán) Ez utóbbi állítólag túl hűvös tónusú.

Fa shellek

Megoszlanak a vélemények arról, vajon egy fa shell elég jó hangminőséget garantál-e ahhoz, hogy High-End eszközként lehessen rá tekinteni. Egyesek szerint magasban sokat kerekítenek, mások szerint a hang kap egy meleg, romantikus színezetet, megint mások dícsérik a feldúsult hangzását. Ahány fa, annyiféle hang.

Legjobb darabjai a Koetsu-tól (cseresznye) , a japán Yamamoto-tól HS-1(cseresznye, ében), az Ortofontól ( LH-8000, bükk) kerülnek ki.

Szénszálas erősítésű kompozit shellek

A szénszál jó antirezonáns tulajdonságait használják fel a gyártók, legjobbak a japán Oyaide HS-TF, HS-CF, Yamamoto HS-4. Ez mind szép, de fizesd meg…egy karbon shell 80 ezer Ft körül jár…

Különleges shellek

Egyedi shellek szinte mindenféle anyagból készülnek, itt inkább a pickup-specifikus kialakítás ami lényeges. Ide tartoznak az EMT shellek, vagy az Ortofon SPU shelljei. Érdekesség a német Clearaudio ultrakönnyű shellje.

Nem lenne teljes az írásom, ha nem említeném meg - felületesen - a kar és a kardeszka közötti „interfész” dolgát, vagyis hogy hogyan legyen a kar a lemezjátszóhoz erősítve. Erre nincs afféle egyen-ajánlás, van, aki a lazára esküszik, van, aki a szorosra, és van aki (a Regákon) a kézzel meghúzottra voksol, mert úgy szól a legszebben… Ne menjünk bele a kardeszka anyagába, mert az már a lemezjátszó futómű része, nem feltétlenül ide tartozó – de kapcsolódó terület.

Utolsó gondolatom a témában ( de mostmár tényleg…) hogy a japán Miyabi hangszedőket készítő Takeda Úr honlapján megrendelhető 2 db kis bronz gyűrű. Ugyanis a mester esküszik rá, hogy a kar és a shell között általánosan használt gumigyűrű egy hulladék, és jelentősen elszínezi a hangot. A gumi cseréjével bronzra, a torzítás megszűnik ( vagy csak más frekvencián jelentkezik, szerintem) és a hang sokat tisztul. Lehet ebben is igazság, ez is egy logikus elmélet.

Nagy Gábor Pál, AudioWorld