AVID Acutus Reference futómű – ezúttal SME 309 és egy Zyx R100 Fuji társaságában.

Hálátlan dolog ilyen kaliberű összeállításokat tesztelni, kérem. Nem is csak tesztelni, hanem felmérni, megítélni, és véleményt mondani róla. Mert ilyenkor óhatatlanul felmerül, hogy tulajdonképpen nem is mi tesztelünk, hanem épp bennünket, ismereteinket méri fel a referencia-készülék, átjön-e nekünk mindaz amit felkínál, és helyére tudjuk-e tenni a kvalitásait. Az elmúlt sok évben (35+) amióta az audiofil kategóriába sorolom magam, sok készülékhez volt szerencsém. Gyengébbek és jók, sőt nagyon jók. De az igazán jók sohasem voltak olcsók. A technológia sokba kerül. A csúcstechnológia nagyon sokba. Ez alapvetés, szokjunk hozzá.

De mi indokolhatja egy ennyire körültekintően épített, afféle „Technology Demonstrator” gép megvételét? ( Tudod, kerül, amibe kerül…) Megveheted simán, csak a luxus kedvéért. Amiért egy Bentley-t vagy egy RollsRoyce-ot is megvesznek. Ha ennél reálisabb magyarázatot szeretnél magadnak, bizonyos ponton túl, nem is az a kérdés, hogy valami megéri-e az árát, hanem az, hogy a többi befektetéshez képest, ezzel az „investment”-tel maximalizálni tudjuk-e a lánc többi tagjának lehetőségeit, vagy sem.

Azaz, konyhanyelven, hiába veszel csúcskategóriájú hangdobozokat, kifinomult, energiában dús erősítőket, kábeleket vagyonokért, ha a forrás nem hozza ugyanezt a szintet, a korábbi befektetéseid jobbára kárba vesznek, nem tudják kifutni magukat. Mindez Ivor Tiefenbrunt és a Linn-elvet juttatja eszembe: „Első és legfontosabb láncszem a futómű. Majd a kar, végül a hangszedő. Az az információ, ami a lánc elején elvész, később már nem hozható elő, nem lesz jelen.” Van benne igazság.

Nos, az AVID épp ezen a logikai pályán indul el a futóműveivel. És láss csodát, szépen be is sorol technológiailag a hasonló logika mentén építkező többi brit gyártó mellé. Nevesül, a Linn és az SME hogy csak a legnagyobbakat említsem, hasonló elvet követ, hasonló, mégis eltérő megoldásokkal. Az azonosság nagyjából kimerül abban, hogy egy lágyan felfüggesztett, nagy tömegű, rezonancia-kontrollált szubsasszi-tányér egységet alkalmaznak a külső rezgések távoltartására, de mind a meghajtás módjában, mind a rezonancia-kontroll módjában, mind pedig a csapágy és a lemez kontra tányér csatolófelület jellegében ezek a gépek eltérnek egymástól, épp ez adja az egyediségüket, hangjuk különbözőségét.

AVID – „A Very Interesting Design”, ahogy azt Conrad Mas, a cég alapító tulajdonosa említi, abban a kontexusban, hogy az AVID gyártmányok alapvetően a vásárlói visszajelzések alapján lettek finomítva. Büszkén jegyzi meg, hogy „amíg a legtöbb magas technológiát felmutató cég elsősorban technológiai-mérnöki vonalon indult el, és később kötött ki a High-End Audioban, addig az AVID épp az audiofil kezdetekre épít, és ehhez fejleszt technológiát”. A fordított sorrend szerintem mindannyiunknak előnyös, nem árt, ha a mérnök tudja, hogyan értékelje a fejlesztései eredményét.

Az AVID út.

Lássuk, hogy épül fel egy Acutus. Először is, különböztessük meg az SP változatot a régebbi változattól, az új dupla meghajtó szíjat kapott, és a tápegysége is egy jó súlyos egyéniség. Ez utóbbi abban különbözik az elődtől, hogy a kvarc vezérelt jelgenerátor, amely a motor pontos sebességtartását hivatott biztosítani, immár kiegészül egy digitális sebesség szabályozási lehetőséggel. A két ( 33 és 45) gomb egyidejű megnyomásával hozzáférünk a finombeállításhoz, ekkor a bal gomb nyomására csökken, a jobb gombéra pedig növekszik a sebesség. A két gomb ismételt egyidejű megnyomásával rögzíthetjük az így beállított értéket. A sebesség beállításához persze szükség lesz egy stroboszkópra és egy ehhez rendszeresített lemezre. Miért kell ez? Miért nem elég, ha a gyárilag pontosan beállított fordulatszámokat precízen tartja az elektronika? Mert a gumiszíj hajtás szinte sohasem egzakt. A szíj öregszik és nyúlik, és ez okozhat eltéréseket a fordulatszámban. Az Acutus egy precíziós mérnöki produktum, itt nem fér bele, hogy egy csóró gumiszíj aláássa a pontos fordulatszámba vetett hitünket. Így aztán, van dupla szíj, ami részben valószínűtlenné teszi, hogy a fordulatszámhoz mégoly ritkán is, de hozzá kelljen nyúlni, de ha mégis, finoman utánállíthatjuk. Precíziós, mondom. Természetesen a Reference Power Supply feláras, a normálhoz képest, és a nagyrészt az 1KVA-es (!!!) trafótól eredő 20 kg-os súlyával elhelyezni sem annyira „ízi rájder, öcsém”. Kell venned hozzá egy külön speciális állványt, mert nem mindegy mire teszed (ez a legtöbb külső lemezjátszó tápra igaz). A normál táp kevésbé problematikus, és teszi a dolgát.

A motor sem az egyszerű kategóriából való, az AVID házi gyártmánya. A legfőbb ok, amiért ez így történik, az a 10 kg körüli tányér feletti kontroll igénye, a régi (Linn) iskola szerint a tányér inerciális viselkedése (lendítő nyomaték) biztosítja a fordulatszám tartását. Újabb időkben ezt az elvet némileg felül lehet vizsgálni, és a maximalisták el is viszik a végletekig. Itt is két irányzat figyelhető meg. Az egyik a peremhajtás DC motorral, de ez csak relatív kis tömegű tányérok esetében jó megoldás. A másik pedig az AVID által is választott erős motor-nyomaték, ami meg tud birkózni a 10 kg-os tányér tehetetlenségével is. Ilyen motor nem terem minden bokorban, és az AVID nem bízta a dolgot a véletlenre, ha nincs, akkor csináljunk! A motor nyomatékát pedig két, relatív széles gumiszíj adja át a tányérnak, az egyik itthoni lemezjátszóm, egy SRM Arezzo, hasonló meghajtással bír, és a dolog hallható, CD-szerű stabilitást ad. A direct-drive mellett így a szíjhajtású gépek is lehetnek pontos egyenfutásúak. A motor elhelyezkedése nem igazán eltalált. Értem, hogy a lehető legmesszebb szeretné a Mérnök Úr látni a hangszedőtől, hogy a motor esetleges (esetünkben különben jól árnyékolt) elektromágneses zajai nehogy belehallatszódjanak a hangszedőben zajló elektromechanikai jelátalakításba. Bölcs dolog, csak éppen ezzel többet vesztünk a réven, mint nyernénk a vámon. Ugyanis a motor – precíziós, kvarc, nyomaték, stb. mellett is – rángatja a tányért. Jó, oké, egy 10 kilós tányért nem nagyon lehet rángatni, de az effektus létezik, és épp egy ilyen ultra-precíziós géptől várnám ezt az utolsó kis hab-pöttyöt a tortán, hogy erre is figyel. Mert nem mindegy, hogy a rángatás milyen irányba történik. Ideális esetben, a gumiszíj húzó oldala párhuzamos a lemez barázda tangenciálisával, azaz a hangszedő relatív mozgási irányába esik. Így, a rángatás nem okoz a hangszedő tűjén oldal irányú, azaz jelképző elmozdulást, csak sebességváltozást, amire a fül sokkal kevésbé érzékeny, mint az oldalirányban periodikus, jeltorzulást okozó hibajelekre. A jelenségre a néhai Pink Triangle lemezjátszók konstruktőre, Arthur Khoubessarian hívta fel a figyelmet, és a Pinkek hangján aztán hallatszott is a jeltisztulás rendesen. Később aztán Roy Gandy is átvette ezt a tudást, a Regák is „jól hajtottak”, a Rega futóművek legendás zeneiségüket részben a jó motor elhelyezésnek köszönhetik. Tudom, hasogatom a szőrszálat, és itt egy ekkora tömegű tányérnál ez nem lesz észrevehető, úgyhogy a fenti kis beszúrásomat vegyétek elvinek, a gyakorlatban minden rendben van.

A gép csapágya sem a hagyományos elvet követi, itt is megjelenik a szintén Pink fejlesztésű inverz csapágy. Ennek a lényege, hogy a csapágy tengely áll, a szubsasszihoz rögzítve, és a persely forog, egy, a tengely csúcsában elhelyezett zafír ágyban ülő ipari kerámia golyón. Ugyanaz, ami a Pink Triangle-ekben is van. A megoldásnak van pár előnye és néhány hátránya. Az előnyök számottevőek, a hátrányok orvosolhatók. A legnagyobb nyereség hogy a tányér feltámasztási pontjának ez az ideális helye, a tányér síkja. Ugyanis egy nem itt feltámasztott tányér (Linn, SME, stb.) a csapágyban annál jobban kóvályog minél nagyobb a tömeg, mechanikai csapágyzajt keltve, és ezáltal a futómű kisjelű felbontását erősen lerontva, mert így a zajkomponensek elfedik a miniatűr, érzékeny információt. Amit hallani fogunk, tér és jelenlét érzet csökkenés és a hangszerek finom felhangjainak a ködössé válása. De nem így esetünkben, az AVID mérnökei tudták hol kell hozzányúlni a dologhoz. A tányér a csapágyperselyre egy kúpos fél-önzáró felületen fekszik fel, részben pontos függőleges illeszkedést biztosítva, részben pedig meggátolja a csapágy és a tányér közötti bármiféle mechanikai elmozdulás lehetőségét (ezt a technikát a svájci Lenco lemezjátszóiban használták régen előszeretettel).

További előny a csapágyolaj elmaradása, amit rendszeresen cserélni kellene, másrészt kritikus a minősége a lejátszás mikrodinamikája szempontjából, itt ezzel sem lesz gond. Hátrány viszont, hogy a golyó és a zafír ágy közötti kapcsolat nagyon érzékeny a mechanikai hatásokra, ez az a lemezjátszó, amit egyszer összeraksz, beállítasz, és aztán legközelebb 10-15 év múlva szedsz szét ismét, a soron következő költözködéskor (vagy még akkor sem). Mindenesetre, a tányér levételénél- felrakásánál nagyon finom mozdulatokra lesz szükség.

A beállításnál elég trükkös lesz a szíjak felrakása is, lévén a meghajtó tárcsa integrál részét képezi a tányérnak, és így a tányér felhelyezése után a szíjakat alulról, úgy kell felédesgetni, elleszel egy darabig… Na und, ha úgyis tíz évente kell egyszer, akkor ez is bele kell férjen. Máskülönben pedig, ez az a gép, amit leginkább a kereskedő szakembere fog beállítani Neked otthon, és nem fogják a rutinodra vagy a véletlenre bízni az elégedettségedet, ez garantált.

Ha már a tányérnál tartunk, figyelmet érdemel a gép design elemeihez jól passzoló lemezleszorító, amely kombinált súlyos-csavaros megoldású. A leszorító kettős funkciójú, részben a lemez felületi egyenetlenségeit csökkenti valamelyest, így a tű barázdához viszonyított vertikális szöge kevésbé ingadozik a lemezjátszás során, stabilabb hangképet kapunk. Talán ennél lényegesebb a lemez-kontra tányér illeszkedés, ami a lemezjátszás egyik örök problémája. Nem szeretnék itt hosszas mérnöki fejtegetésekbe bocsátkozni erről, a lényeg hogy a lejátszás során a tű berezgeti a lemezt. Ezt a rezgést csillapítani kell, mert különben körbefut, lemez-tányér-csapágy-szubsasszi-kar-hangszedő vonalon, és torzítani kezdi a hangot. Főképp azért, mert mire visszaér, addigra már egy másik jel mozgatja a tűt, és a visszajövő rezgés arra interpolálódik rá, egy olyan jelre, amelynek a kiváltó jelhez már semmi köze sincsen. Az egész nagyban hasonlít az erősítőkben ismert visszacsatolás problematikájára. Egyfajta megoldás a körbefutás megakadályozása, azaz a lemezrezonancia csillapítása, rögtön ott, ahol keletkezik, a lemeztányéron. Erre számos megoldási kísérlet történt az idők folyamán, filc a Linnen, gumi a Lencokon, akril tányérok, karbonszálas és parafa lemezalátétek használata... mindmegannyi félmegoldás. A problémára az AVID-nál is született egy kísérlet ( igazi megoldása ugyanis nincs, minden ez irányú küzdelem csak kísérlet…) a tányér és a lemez között egy speciális összetételű anyagból készített energiaelnyelő tulajdonságú lemezalátétet találunk. Maga a tányér polírozott krómozása is besegít a rezonancia-csillapításba, a gép finomítgatásainál a meghallgatási teszteken egyértelművé vált, hogy a króm borítás teszi a legjobban a dolgát, nem csak exkluzív (Egymillió dolláros bébi) megjelenést kölcsönöz, de közben hatékonyan nyomja el a tányér önrezonanciájának magas frekvenciás összetevőit is.

A felfüggesztés érdekes megoldást követ, a magam részéről ezt a Linn és az SME házasításának tartom. A struktúrált szerkezetű szubsasszi, amely a tányér és a kar közötti részen külön merevítéssel és kikönnyítéssel rendelkezik, ügyes – három nagyon lágyra hangolt rugón áll, ez a Linn (eredetileg AR fejlesztés) elv, 2 Hz függőleges rezonanciapontot biztosítva az egész lengő rendszernek. Jól eltalált rezonanciapont, egész addig, amíg egy exkavátor el nem megy az ablakod előtt. Akkor viszont fuss, és fogd le a tányért. (Jó tanács az sose rossz…) Az ilyen felfüggesztés baja a kóválygás, az egész függesztett rész úgy viselkedik, mint a gólyafos a levegőben, ad hoc mozdul ide-oda, ezt mi nem szeretjük. Az AVID-nál sem szerették, mert kiegészítették egy horizontális csillapító rendszerrel, ami a szubsasszit tartó három bakról gumigyűrűk segítségével gátolja meg a szub-tányér egység erőteljesebb oldalirányú elmozdulását, de kisebb rezgéseknél azért fenntartja a lágy elcsatolás elvét. Elmés, jól működő megoldás, épp mint amit egy referencia-géptől elvárhatunk.

Technológiai összefoglalóként, az AVID ebben a gépben egy tető alá hozta mindazokat az elmúlt 50 évben kifejlesztett és hatékonynak bizonyult technikákat, amelyek előre vitték a lemezjátszó, mint elsőrangú – sokak számára mai napig is szinte egyetlen – forrás eszköz ügyét. A függesztett váz, az inverz csapágy, a duplaszíjas külső tápos meghajtás, erőteljes motor, nehéz és rezonanciacsillapított tányér és szubsasszi, megfejelve a mai kornak megfelelő ezredmilliméteres tűrésű CNC gyártáspontossággal ez így együtt egy nagyon impresszív együttes, sokat várok ettől a géptől.

SME 309 – a méltó társ.

Az AVID forgalmazója, az Audio Centrum Kft (Bp. Fogarasi út 10-14) nem adta alább és méltó párosításban bocsájtotta a rendelkezésünkre az AVID csúcsfutóművét. Az angol SME cég 309-es tipusjelű hangkarjáról van szó, amely innovatív összetevőiben hasonlóan magas szintet képvisel, mint a futómű. Csak rövid említés szintjén, kúpos kialakítású karcsővel rendelkezik, ennek a rezonanciák csillapítása, ezzel együtt a tonális tisztaság elérésében van jelentős szerepe. A kar cserélhető fejszelvényes, nagyban megkönnyítve ezzel egy hangszedő cserét. A fejszelvény ( más néven shell ) magnézium öntvény, a kis szerkezeti tömeg szintén jól jön, kevésbé tárolja az energiákat mint más, nehezebb anyagból készült shellek. A kar csapágyai szintén a mai legkorszerűbb anyagok felhasználásával készülnek, a horizontális csapágy természetesen a lemez síkjában helyezkedik el, kevés behatást engedve ezzel a lemez egyenetlenségek tűerőre gyakorolt hatásának. Az ellensúly Tungsten ipari fémkerámiából lett kialakítva, a belső és külső kábelek pedig nagytisztaságú lineár kristályos, oxigénmentes réz vezetőkből állnak.

„Na Brávó!!!” , ezek ígéretes dolgok, de mit mond erről az audiofil világ?

Mivel magam nem vagyok közelebbi ismeretségben az SME karokkal ( Origin Live-okkal inkább) ezért utánanéztem, olvasgattam kicsit a sorok között. Szinte egybehangzó vélemények szerint, a 309-es a nagy V-ös kategóriája, tulajdonképpen az V-ös a 309-es ultra-kifinomított változata. Dinamikailag, színezetlenségét tekintve messze felülmúlja a Best Buy kategóriát ( Rega RB600-900, Mitchell Technoarm, stb.) és csak a szuper-karokkal (SME V, Linn Ekos, Graham 2, Origin Live Illustrious, Dynavector 505, Triplanar) említhető egy lapon. Viszont, azoknál szerényebben árazott, ez jó, mert a maradék pénzt beletolhatjuk egy első rangú hangszedő-phono erősítő párosba.

Amilyen pl. a Zyx, a világ első, valóban szimmetrikus kimenetű hangszedője. Hogy mitől nem szimmetrikus a többi, arról egy elég részletes leírás van a Zyx weboldalán, az angolul tudók megint előnyben lesznek. Itt most nem mennék bele, lényeg hogy ezeknél a hangszedőknél az idő-frekvencia tengelyen javítottak az átvitelen, ez persze jól hallható. Zyxből elég széles a választék, ki-ki a maga pénztárcája és igénye szerint válogathat. Jelenleg a Zyx R100 Fuji S hangszedőről írok, mert ez volt a tesztalanyom, de valamelyes mértékben a többi Zyx-re is ráhúzható, mert itt is van egyfajta saját jelleg, „Zyx-hang”. Annyi különbséggel, hogy a Zyxek nem tonálisan húznak el a szinezetlentől, hanem térhatásban és felbontásban a többi hangszedőtől, illetve….na erről majd még szó lesz. Mindenesetre, ha egyszer hallottál Zyx-et szólni, akkor később csukott szemmel is felismered – egy kis rutinnal a hátad mögött. Az illesztésről az AVID Pellere MC phono erősítője gondoskodott.

Meghallgatás.

Hát kérem, a királyok egymás között szoktak házasodni. Ez a siker titka. (Képzeljük el, mire ment volna Nagy Sándor a világhódító terveivel Teréz Anya oldalán… nem jósoltam volna nagy jövőt ennek a kapcsolatnak…) Az AVID Acutus/ SME/Zyx kombó egy elképesztően összeillő, eltalált párosítás, szinte minden paraméterében. Nem fogok nagy audiofil szakzsargont felvonultatni itt, inkább egy hasonlattal mondanám el, mi hogy szól. Az AVID futómű+ SME olyan, mint egy ifjú király. Jó családból való, szülei nagyon odafigyeltek a neveltetésére. Minden megmozdulásában benne van a királyi vér, ezt a vak is hallja (bocs). Sokra hivatott és sokat is vállal. Erős, szinte korlátlan lehetőségekkel, szép, és szinte tökéletes. Ha megfelelő partnert talál, kettejük frigye mindkét felet a csúcsra viszi. Ha nem, a királyfi szemében látod majd a szomorúságot, a rangon aluli házasság tényét. Meg fogja mutatni, másoknak is, hogy ez így….nem az igazi. Szerencsére ezúttal egy jó házasságba botlottam, a Zyx nagyszerű partner. Izgalmas, gyors, sallangmentes, sima, csendes ahol kell, és –elnézést a hasonlatért – kurva (jól szól) ahol az kell. Zyx királynő ki van elégítve, és boldog, AVID királyfi pedig repdes, a világ egyik legjobb nőjével (oppardon, hangszedőjével) az oldalán.

Kicsit idősebb korban – amikor már eleget hallgattad, hogy hozzászokj ehhez a hanghoz rájössz, hogy - a királyfi észrevehetően nyugodtabb, mint azt zsenge kora sejtetné, picit öregurasan viselkedik, nem dobja annyira szét a lemezeket, mint lehetne. Minden jól szól, konzisztensen. Ha lehet királyokat kritikával illetni – és ezt csak finoman illik – akkor az egyetlen kritikám ez. Picivel nyugodtabb, mint azt az én izgága jellemem szeretné, jól jönne Che Guevarától egy kis vérátömlesztés.

Pedig Zyx királynő rugdossa rendesen, ki is hoz ezt-azt a krómozott-koronás partnerből. Amolyan szado-mazo kapcsolat, szigorúan a jó ízlés határain belül. Zyx királynő kicsit olyan, mintha szülei a Denon családból származtak volna, legalább 103 okom van ezt mondani. Van vér a pucájában, az biztos, nem fog untatni. Sokat tanult a Denonéknál generátor-technikát, majd átugrott Fritz Geiger-ékhez, hogyan bánnak ott a tűvel. „ S „ aztán, kapott egy futásiidő-korrekciót, hogy ez a sok tudás összeálljon. Ebben más, mint a többiek. Nem csak szép ruha, jó bizonyítvány, hanem eredendő izgalom, ellesett kacérság. Egy ilyen partner – főnyeremény. Mindig előkelően viselkedő királyi családokban pedig maga a nagy betűs ÉLET.

Nagy Gábor Pál