Kicsit maradjunk még a 70-es évek magasságában, és nézzük meg, mikkel párosították akkoriban az előző részben tárgyalt jó kis futóműveket.

Hangkarok.

Ezek között is akad néhány Örök Darab, most csak néhányat említek, így a 70-es éveknél maradva, de majd később lesz még több.

Szerintem ha ezer audiofilt megkérdeznénk, hogy mondjon 3 vintage ( értsd: a régi időkből való ) hangkart, ezerből 800 biztosan azzal kezdené, hogy SME 3009. Valószínűleg ez a világ legismertebb hangkarja, ebből is elképesztő darabszám készült annak idején. Több változatban is gyártották, 1959-től kezdődően. Legtöbbet a II-es (1962-től), majd ennek a javított változatából (1972-től) építettek, mégis szerintem a legérdekesebb változata a 3009/III. Ehhez tartozik egy kis történet, ismeretanyag, hogy jól lássuk a miérteket.

A lemezjátszás korai szakaszában nem sokat törődtek a tűerővel, mondhatni benne volt a pakliban, hogy a lemez és a tű kopik, ezeket időnként cserélni kell. Ennyi. Aztán később a mikrobarázdás lemezek megjelenésekor felmerült, hogy egy-egy lemezgyűjtemény nem kevés pénzbe kerül, jó volna megóvni, hosszabb életűvé tenni őket. A cél érdekében úgy vélték, elsősorban a tűerőt kell csökkenteni, hiszen logikusnak látszik, minél erősebben nyomjuk rá a tűt a barázdára, annál nagyobb lesz a súrlódás, ezzel együtt pedig óhatatlanul a kopás mértéke is. Ezen a fizikailag kissé ingatag logikai alapon a hangszedő gyártók, ezek közül is elsősorban az amerikai Shure elkezdtek olyan hangszedőket tervezni, amelyek akár 1 gramm (!) alatti tűerővel is képesek voltak követési hiba nélkül lejátszani a legtöbb lemezt.

Tudni kell, hogy a lemezjátszó az egy nagyon komplex mechanikai rendszer, itt minden mindennel összefügg, és a különböző paraméterek egymásból következnek. Az alacsony tűerő igénye magával hozza, hogy a tű-tűszár-felfüggesztés mozgó rendszernek nagyon lágynak, azaz engedékenynek kell lennie ( angolul compliance) ami azt hozza magával, hogy a hangkarnak, amibe egy ilyen hangszedőt szerelünk, elég könnyűnek kell lennie. Itt nem szeretnék belemenni a hangkar-hangszedő rezonancia kérdésébe, erről korábban már írtam, akit érdekel elolvashatja itt: Hogyan válasszunk hangszedőt?

Shure V15/III - akár 1 grammal is játszik

A lényeg, hogy a 70-es években divatba jött a könnyű kar + magas engedékenységű hangszedő párosítás. Az SME 3009/II Improved verzió már ebben a szellemben született. Mint szinte mindenben, ebben is kialakult egy „atombiztos” ajánlás, amivel nem nagyon lehetett melléfogni, a Shure V15/III hangszedő + az SME 3009/II Improved. Később az SME tervezett egy még könnyebb kart, korai változatában még 3009/III-nak hívták, később a nevét SME III-ra módosították. Ránézésre a korábbiakhoz képest úgy nézett ki, mintha Neil Armstrong hozta volna a Holdról, tiszta űrtechnológia látszatát keltette. Érdekes újdonsága volt a folyadékos rezonancia csillapítás, amivel állandóan pepecselni kellett, de a lemezjátszás ilyen, ki kell szolgálni. (Ma is...)

Az SME a 3000-es sorozatból a legutolsó verziót 1980-ban dobta piacra, 3009-R (Revised) néven, végül ez lett a 3009-esből a leginkább használható változat, sokféle hangszedővel lehet párosítani, többféle ellensúly verzióval, még az ősállat SPU-t is ki lehet benne egyensúlyozni. Magasabb mozgó tömegű, jobban passzol a merevebb MC hangszedőkhöz.

A másik izgalmas kar ebből az időszakból a japán Grace 707-ese.

Tulajdonképpen Európába a japán termékekből ebben az időben kevés jutott el, de mivel hangkarból a választék sem volt túl nagy, értelemszerűen a japán preciziós termékek utat találtak maguknak. Különösen azért, mert ekkorra javában dudált az angolszász sajtó fizetett tirádája, ( „A Linn Sondek a Világ Legjobb Lemezjátszója” ), aki élt és mozgott, Linnt szeretett volna venni. A futómű gyártásban volt, de a Linn cégnek nem volt hozzá saját karja – egy ideig. Párosítgatták SME-vel (lásd az előző részben közzétett képet az ős-Sondekről), de a gyári ajánlás a japán Grace 707 volt. Mellékelek egy képet erről a kombóról.

Nem mintha a japánok nem építettek volna mást is. A 70-es évek nagy sztárjai a Koshin cég Európában Acos Lustre néven forgalmazott GST típusjelű karjai voltak, ezek közül is az olcsóbb, SME karbázisú, 1 grammos tűerőhöz tervezett GST-1 illetve a fejlettebb, ezüst kábelezett GST-801. Utóbbi mágnesesen állítható tűerővel és antiskatinggal készült, így a karhoz a csapágyakon kívül semmilyen más elem nem kapcsolódik mechanikailag. Egyike a legjobbaknak, ma is keresett a használt piacon.

GST-801

Persze nem mindenki ült fel a könnyű kar-magas engedékenységű hangszedő célállomású szerelvényre, és maradt a jól bevált korábbi receptnél, a nehéz kar + merev hangszedő kombinációnál. Ennek a logikának az első számú hangszedője a Denon DL-103, amit eredetileg rádió stúdiók számára fejlesztettek ki. Ott olyan követelmények, használati körülmények uralkodnak, amelyek robusztus, agyonüthetetlen hangszedőt kívánnak. A 103-ast immár 62 éve, 1962 óta gyártják megszakítás nélkül, mert bár a rádióstúdiók nem igényelnek többé hangszedőket, de az audiofilek relatív hamar rájöttek ennek az olcsó, de nagyon megbízható, életteli hangú hangszedőnek az értékére. A 103-as nem akar, sosem akart a szó mai értelmében audiofil babérokat. A Denonnál próbálták az eredeti design hibáit finoman javítgatni, de szerencsére úgy, hogy az alapmodell mindvégig, változatlan formában gyártásban maradt, és mellette időnként, 1-2 évente, kis darabszám erejéig kijöttek valami kicsit jobbal. Jellemző módon, alapjaiban nem nyúltak a 103-as paramétereihez, maradt a kúpos tű, az alacsony engedékenység, a mágneskör sem módosult. Viszont kapott különféle külső házakat, kerámiából (FL), szálerősített epoxiból (SA), volt aranyozott változata (20.évfordulóra) kapott nagy tisztaságú LC OFC tekercseket (DL-103LC), vagy "hatkilences" rézből valót (99,9999% tiszta réz, DL-103SL). Végül ma párhuzamosan elérhető az ős-103-as a mostani update, a 103R mellett, amely utóbbi közelebb esik az audiofil hangzási sztenderdekhez, kiegyensúlyozottabb, homogénebb, de elveszít valamennyit az eredeti változat élményszerű zenei rakoncátlanságából. Tulajdonképpen a lényegből, ami miatt legenda lett ebből a hangszedőből.

Ha szétnézünk az ebay-en, vagy kicsit googlizgatunk, hamar találunk olyan cégeket, akik a 103-ashoz kínálnak fa vagy aluminium hangszedő testet, amibe némi kézügyesség birtokában magunk is átszerelhetjük a 103-asunkat (esetleg Mészáros Janira is bízhatjuk ha saját remegő bütykös ujjainkban nem bíznánk eléggé) sőt, néhány cég a saját márkája alatt hoz forgalomba módosított 103-asokat, mint pl. az amerikai ZU Audio.

Ha már a studio technika szóba került, szintén a 60-as évek egyik, ma is visszaköszönő terméke a német EMT studiotechnikai cég gyártmánya, amely átszivárgott a széles nagyközönség köztudatába. A TSD-15 hangszedőről van szó, amelyet eredetileg az EMT a saját lemezjátszóihoz készített. Magyarországon is volt belőle a rádiónál, olyannyira, hogy kézen-közön, bennfentes, jó ismeretségi körrel rendelkező hazai audiofilek is hozzá tudtak jutni egy-egy, idő előtt leselejtezett, még ragyogóan jó állapotban levő példányhoz. Ismertségének egyik oka, a kitűnő minőség mellett az is volt, hogy a holland A.J.van den Hul ezt a hangszedőt választotta a saját maga által kitalált tűprofillal való módosításra. Az eredeti kúpos tű 2,5 grammal játszott ( 1965-öt írunk...) viszont a hetvenes évek elejének fentebb is említett trendje, a "csökkentsük a tűerőt" úgy vált lehetségessé, hogy a barázdák falára a kúposnál nagyobb felületen felfekvő tűprofilokat kellett használni, amelyek kisebb tűerő mellett is megfelelő kontaktust biztosítottak a barázdával. Újfajta tűprofilok jelentek meg, ezek egyike volt a 80-as évek elején a van den Hul-féle tű. Ezzel módosítva a TSD-15 felbontása, térleképzése nagyot javult, a design nagyon hamar sikeres lett. Később maga az EMT cég is kihozta a saját Fine Line tűs változatát, nekem is volt egy ilyenem, a MR -től leselejtezve...Ma is él ez a hangszedő, sokféle változatban gyártják. Szegről-végről, most is egy hasonló EMT van a Roksanomba szerelve, ugyanennek a hangszedőnek a mai változata HSD-006 néven. S ha már a Roksan is szóba került, a Xerxes futóműhöz Touraj Moghaddam is ezt az EMT alapot választotta, ebből lett a Roksan Shiraz.

A merev hangszedőhöz nehéz kar is szükségeltetik a jó végeredményhez. A DL-103-as híres arról, hogy kifejezetten nehéz karokban hozza a minősége legjavát. Vintage vonalon az amerikai Fidelity Research FR64 típusú karja a mai napig is megdobogtatja az analóg hang szerelmeseinek szívét. Ez a kar szintén megért pár variációt. A normál 64-es 30 gramm körüli effektív tömegével ideális párosítás egy DL-103-hoz, de nagyjából ugyanez mondható el a 64s (steel) változatra is (35g) amely rozsdamentes acélból készült. A kicsit engedékenyebb MC hangszedőkhöz jobb egy FX verziót választani (20g). Állítólag készült belőle egy 64X verzió is, amit még senki sem látott, de rebesgetik hogy abban ezüst belső kábelezés volt. Ez a kar a mai napig is bőven megéri amit kérni szoktak érte - az eredeti ára három-négyszeresét.

Nos.

Ugorjunk egyet, és nézzünk szét a lánc másik végén. Hangdoboz vonalon is történt egy-s más a hatvanas-hetvenes években. Rengeteg említésre méltó modellről lehetne beszélni, itt helyszűke miatt csak azt a 3-4 különösen érdekes darabot említem meg, amik ma is vissza-visszaköszönnek.

Talán a leges-legelső sorban a hagyományos hangszóró technikától nagyon eltérő, 1957-ben megjelent sztatikus hangsugárzót (ez nem doboz) kell megemlítenünk, az angol Quad cég (ugyanaz amely később idehaza a Quad-405-ös erősítővel lett közismert) ESL-57-es típusát. Érdekesség, hogy azt a típusjelet csak 1981-ben kapta, előtte „csak” ESL volt ( aka Electro Static Loudspeaker), de amikor az ESL-63 megjelent a piacon,el kellett a kettőt különíteni. Mitől lett az utód modell 63-as, 1981-ben??? Éles angol logika szerint attól, hogy a fejlesztését 1963-ban kezdték... Az ’57-es számos limitje közül a legérdekesebb, hogy impedancia viszonyai széles skálán folyamatosan változnak a frekvencia függvényében, 150 Ohm és 1,8 Ohm között, ami párosul egy nagyon alacsony, 82 dB-es érzékenységgel.

OK, mondhatnánk, kell hozzá ez izmos erősítő. Valóban, a Quad cég is szembesült ezzel a problémával. A sztatikus megszületésekor rendelkezésre álló Quad-II-es messze nem volt elég izmos ehhez a kihíváshoz. Ugyanakkor, a panelre engedhető maximális feszültség nem haladhatta meg a 33 Voltot, mert ekkor elektromos kisülés következett be a panel fóliái között. Erre a célra hozott létre a cég egy új félvezetős erősítőt, a Quad-303-at, kifejezetten az ESL-57 meghajtására, a 33-as előfokkal kombinálva. Érdekes módon, később még ezt az erősítőt sem tartották elegendően jónak, így 1975-ben kihozták a teljesen újszerű elven (Current dumping) működő 405-öst, immár 100W kimenő teljesítménnyel, ez akkoriban magasnak számított. Ebben az erősítőben gyárilag benne volt egy limitáló ellenállás, ami a kimeneti feszültséget nem engedte 33 Volt fölé...

Lásd bővebben az erről az erősítőről írt korábbi cikkeimet.

A másik hasonlóan érdekes koncepció-doboz a szintén angol Tannoy cég műhelyéből való. Érdekesség, hogy a cég neve 1928-ból való, az akkoriban gyártott Tantalum-Lead Alloy (Tantál-ólom ötvözet) egyenirányítók alapanyagainak neveiből deriválódik. A cég 1947-ből származó ötlete, hogy a különböző frekvenciákat sugárzó (mély-magas) hangszórókat egyetlen egységbe integrálja, úgy, hogy a magas sugárzó a mélysugárzó közepén, koncentrikusan helyezkedjen el. Ezzel három legyet lehet leütni egy csapásra. Egy: a hangszórók azonos akusztikai középpontból sugároznak, nincs köztük a beépítésből és a méretkülönbségből fakadó mechanikai forráspont-eltolódás, azaz mindkét hangszóró mechanikailag azonos fázisban adja ki a hangot. (Elektronikailag nem feltétlenül, de ezen lehet segíteni) Kettő: a hang terjedése minden irányban homogén lesz, és Három: kisebb helyen fér el a két hangszóró, így sokféle dobozba beépíthetővé válik.

A koncepció érlelődési időszaka után 1967-ben jelent meg az első igazán ütős Tannoy doboz ezen az alapon, amelyet Monitor Gold néven hoztak forgalomba. Nemsokára a Tannoy márka utat talált a különböző stúdiókba, 1973-ban az Abbey Road 2-es Studiót Tannoy Lancaster monitorokkal szerelték fel, pl. a Pink Floyd Dark Side of the Moon albumát is ezeken a monitorokon keverték. A cég 1990-től kezdődően a nagyközönség számára is gyárt dual-concentric hangszóróval szerelt dobozokat (pl. Arden vagy SGM, Lásd a képen). Maga az eredeti ötlet később más gyártóknál is teret kapott, ezek közül legismertebbek a szintén angol KEF cég 90-es évekbeli Reference és Q-szériái.

Ha már a KEF-nél járunk, óhatatlanul belefutunk egy eredetileg a (már megint angol) BBC mérnök-csapata által kifejezetten közeltéri monitorozásra kifejlesztett hangdobozba, amelyet LS 3/5A néven ismert meg a világ. A dobozt az akkoriban elérhető, jó minőségű KEF hangszórókból, a B110-es mély-közép sugárzóból és a szintén KEF gyártmányú T27-es magas dómból építették meg. Az első kísérleti példány ígéretesnek tűnt, de számos hibával rendelkezett, amelyek megoldásán két másik BBC-s mérnök kezdett dolgozni, ezek egyike volt Dudley Harwood, aki később a Harbeth céget jegyezte, és aki megszerezte ennek a BBC dizájnnak a licencgyártási jogát is. Ráugrott a kínálkozó alkalomra egy másik ex-BBC-s mérnök, Spencer Hughes is (a.k.a. Spendor) aki akkoriban a Goodmans cégnél dolgozott. 1988-ig a licencet birtoklók együttesen több mint 60 ezer párat gyártottak ebből a dobozból. Később Angliában folytatódott a kis dobozok divatja, és számos más, az LS 3/5A-t meghaladó minőségű doboz látott napvilágot, és ez nincs másképp azóta sem. De valahol mindig minden jól sikerült kisdobozban visszaköszön az LS 3/5A szelleme, hiszen ezek a dobozok mind ugyanazokat az erényeket szeretnék csillogtatni, és ugyanazokkal a fizikai korlátokkal rendelkeznek.

Amerikában eközben szintén törték a fejüket a hangszóró tervezők, hogyan hozhatnának létre a sztereó hangzást minél jobban érvényre juttató hangdobozokat. Ennek a törekvésnek az egyik érdekes megnyilvánulása volt a Bose cég 901-es doboza. 1968-as megjelenésekor – és lássuk be, azóta is – meghökkentő koncepciónak látszott, hogy a doboz fő sugárzási iránya nem a hallgatóság felé, hanem a hátsó fal felé fordul, ahonnan a visszavert hangok érkeznek a hallgatósághoz, ami, megfelelő doboz és hangszóró elhelyezés-irányítás esetén, koncert-szerű hangtér élményt nyújt. Ezt 8 darab hátrafelé, plusz egy darab előrefelé sugárzó széles sávú hangszóróval állítja elő. Maga a kialakítás számos hibával is küzdött, a doboz mérete túl kicsi volt a szükséges mély hang leadáshoz, a falakról visszaverődő hangok magas hang tartalma is meredeken esett, így ezeket külső elektronikával kellett kompenzálni.

Érdekesség, hogy az Absolute Sound magazin is ennek a doboznak köszönheti a létét, főszerkesztője, Harry Pearson 1980-ban az akkori pozitív magazin-tesztek alapján vásárolt egy ilyen dobozt, de annyira csalódott volt a beharangozott hang és a saját tapasztalata közötti különbség, várakozásainak elmaradása miatt, hogy úgy döntött, ideje egy őszintébb magazint létrehoznia...

Bár a koncepció hosszabb távon nem bizonyult igazán követendőnek vagy életképesnek, a 901-es modell mégis gyártásban maradt 2017-ig, amikor végleg leálltak a gyártással. Egyvalamire azonban mégiscsak jó volt, hírnevet szerzett a cégnek, amelynek más későbbi termékei így könnyebben piacot tudtak találni.

Folytatása következik... 80-as évek, mostmár tényleg lesznek magnók is, megígérem.

NGP@AudioWorld

2024 Április