Nagyon – nagyon !!! – nehéz fába vágom most a fejszémet. Már eddig is, az elmúlt 30 évben beszélgetések során, de főképp fórumokon, ahol az arctalanság védőbástyái mögött még a leginkább nyulam-bulam kaliberű ember is harcossá bátorodik, jó néhány vitában vettem részt mai írásom témájában, sőt, volt az utóbbi időben néhány, amit szándékkal én magam generáltam. Nem mintha valóban a nagy megmondó ember színében akarnék feltűnni, ahogy azt a kritikusaim a fejemhez vágják ( lelkük rajta ) , de csoport adminisztrátorként az oldal ( FB ) informativitásáért és érdekesen tartásáért is érzek némi kis felelősséget. Néha kibillentem a nyugodt komfortzónájukból a népeket, hadd forrjon egy kicsit a levegő, szóljon hozzá mindenki, aki a saját véleményét értékesnek gondolja. Igazán nem szeretnék ezzel önkívületbe sodorni senkit sem, de egy kis vita az lehet pozitív kicsengésű is a végén. Ebben a reményben dobok be időnként egy-egy súlyosabb témát, mint kavicsot az állóvízbe.

Mi sem alkalmasabb, kérem, ennek a célnak az elérésére, mint a csöves kontra tranzisztoros elektronikák elsőbbsége körüli, évtizedek óta tartó vita ! A hangulat e téren amúgy is egy fortyogó, bármikor kitörni kész tűzhányó pillanatnyi állapotát idézi, csak egy szalmaszálat kell bedobni a kráterbe, és máris vége a látszólagos nyugalomnak. De úgy az első pillanattól ám, nem szép lassan emelkedik a vörösen izzó láva szintje, nem-nem. Azonnali kitörés, vérben forgó szemek, anyázásig fajuló indulatok törnek fel, kinél-kinél vérmérséklete és intelligencia hányadosa függvényében. Az olvasó ill. kommentelő csapat szinte azonnal két markáns táborra szakad, hogy a továbbiakban alanyi jogon vagy tárgyi alapokon tartsa az ellenkórust kompletten hülyének, vagy abszolút minimumként szakmailag nem beszámíthatónak. Ismerve ennek a fajta diskurzusnak a dinamikáját, azt kell mondjam, Magyarországon a politika sem tudott soha ekkora energiákat megmozgatni emberekben, sőt, talán még a hagyományosan vehemens angol vagy olasz parlamenti képviselők is vehetnének néhány gyakorlati továbbképző órát, távoktatás jelleggel, simán csak figyelemmel kísérve a Facebook magyar audio-közösségének információ cseréit.

De hagyjuk a pszicho-lamentálást, térjünk vissza a dilemmánkhoz. Csöves, vagy félvezetős ??? Megpróbálok mindkét oldalon tényszerű, és amennyire lehet, objektív lenni, hátha hidat verhetnék a két tábor közé, hogy találkozzunk már egyszer végre középen, és inkább igyunk egy jó sört...

Csöves elméletek

Az elektroncső a legrégebbi elektronikus erősítő eszköz, A csövek 1904-től kezdődően a hatvanas évekig kizárólagosan meghatározták az erősítés technikát. Fejlődése 110 éve tart,  mert még mindig fejlődik, a mai napig is jelennek meg egyre jobb képességű csövek, szinte kizárólag audio felhasználásra, esetleg még nagyon speciális ipari alkalmazásokhoz . Ezt nem lehet elvitatni. Még akkor sem, ha a mai modern csövek az elméleti technológiai határ közelében vannak, s ha csak az újabb metallurgiai vagy szénszálas (karbon nanocsöves) kutatások nem hoznak e téren újabb lehetőségeket, úgy vélem, átütően nagy ugrásra ezekkel az eszközökkel nincs kilátás. Na mindegy, ami van, azért az elég jó, bízvást lehet erre alapozva erősítőket építeni.

De mitől is lesz annyira jó egy csöves erősítő?

A cső, a „régi szép idők” eszköze, körbelengi valamiféle érzet, ami a régi dolgok szeretetéből táplálkozik. Meg abból a tényből, hogy a csövek által működés közben közvetített hő, ( az ember a meleget általában kedveli, a hideget kevésbé ) illetve az ősi tüzet idéző, lelkünk mélyén a valaha volt, tűztől függő ősembert megidéző sejtelmes, narancsvörös izzás otthonosságot, nyugalmat áraszt. Simogatóan tereli a modern ember zaklatott lelkét egy nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb állapot felé. Őseink évezredeken át csak a tűz közelében lehettek biztonságban, ott nem háborgatták őket a vadállatok, ott nem kellett fázni, ott ropogósra sült a hús, s a pattogás, a lángok örök bűvölete, az égő fa illata, mind-mind pozitív értelemben, nagyon mélyen belénk ivódott. Ezeket az érzéseket még az az ember is gond nélkül felfedezi saját magában, aki életében először gyújt tüzet, és ül le mellé, megsütni egy darab szalonnát, és a levét rácsöpögtetni egy szelet puha kenyérre. A cső melege, az izzás látványa stimulálja bennünk ezeket az érzéseket. Ez a csőhöz való érzelmi kötődés egyik forrása.

Manapság, amikor csőpártiak nyilatkoznak kedvenc eszközükről, gyakran hivatkoznak arra, hogy a csőből épített elektronikák képesek ( íme az első általánosítás ) a hallgató és a zene közötti érzelmi kommunikációt megteremteni. Nem vitatom, hogy sok esetben ( !!! ) bizony így van. Nem minden esetben. Ugyanakkor, nem egy olyan tranzisztoros erősítő is létezik, amely szintén képes ezt az érzelmi kommunikációt magas szinten biztosítani, azaz ennek alapján ez a képesség nem írható egyértelműen a cső, mint eszköz javára. Kell, hogy legyen valamilyen paraméter, áramköri működés, amely ezt a tulajdonságot kihozza egy elektronikából, vagy nem.

Véleményem szerint, a dolognak sok köze van a torzítások jellegéhez. A cső alapvetően páros harmonikus torzításokat produkál, és bizonyos, fejlett kapcsolásokban a tranzisztor is ugyanezt teszi. A páros harmonikus torzítás az emberi fül számára sokkal tolerálhatóbb, mint a páratlan harmonikusoké. Utóbbi torzításfajta a hagyományos felépítésű félvezetős erősítők sajátja. Igaz, a mért értékek között nagyságrendi különbség látszik a félvezetősök javára, mégis a fülünk százszor-ezerszer érzékenyebb erre a kisebb torzításra, mint a csövek nagyságrenddel nagyobb, másfajta torzítására. Hogy jön ez az érzelmi kommunikációhoz? Úgy, hogy a hallásunk ( ami sokkal inkább agyi folyamat, mint fiziológiai ) egyéni érzékenységtől függően, ami mindenkinél más-más szinten húzódik, egy bizonyos mértékű zavarást (torzítást) ki tud kapcsolni, redundáns módon képes a bejövő információt – és csakis azt, minden kis rezdülését – feldolgozni. Egyszerű példa: fogunk egy Sokol kisrádiót. Semmi High-End varázslat, ugye? Nos, bekapcsoljuk, és hallgatjuk rajta a híreket. Amíg a hangerőt egy bizonyos szint alatt tartjuk, a Sokol hangszórója egy bizonyos torzítási szint alatt marad, és a bemondó beszéde érthető, annak információ tartalma agyunk számára feldolgozható. Ahogy csavarjuk felfelé a hangerőt, a hangszóró torzítani, recsegni kezd, és sokkal jobban kell figyelni, mit is mond a bemondó, ilyenkor az emberben rossz érzés születik, és vissza szeretné halkítani a rádiót az előző szintre, amikor az agy még könnyen boldogult a hangokból információt kinyeréssel. Végül, ha még tovább hangosítjuk, a zavarás oly mértékűvé válik, ami megakadályozza bármilyen információ kinyerését.

Épp ugyanez történik meg az erősítőinkben, finomabb, alacsonyabb szinteken. Egy erősítő torzítási jellege és a hallgató érzékenységi szintje együtt meghatározzák, hogy a kettejük között milyen szintű információ átadás lesz lehetséges. Ha a torzítás főleg páros harmonikus jellegű, az alacsony zavarást jelent a hallásunk számára, s így a nagyon alacsony jelszintű információ is képes feldolgozódni. Az érzelmi aspektusokat ezek a nagyon alacsony jelszintű információk, mikrodinamikák hordozzák.

Ugyanezek a jelek egy félvezetős erősítőn is ugyanígy keresztül jönnek. Tulajdonképpen majdnem bármelyiken. Azonban, a más fajta, a hallásunk által sokkal erősebb zavarásnak értékelt páratlan harmonikus torzításformák miatt, az agyunk védekezni próbál, hozzáállítja a saját érzékenységét a pillanatnyi állapothoz, magasabbra teszi a lécet, hogy a zavarást kiszűrje. A zavarással együtt pedig azt a finom információt is kiszűri, ami a zene érzelmi aspektusait közvetíti. A folyamat a hallgató számára észrevétlen, az agy nem kopogtat a gondolkodás kapuján, azzal, hogy én most épp szabályozok.  

Két erősítő között eredendően nem azok torzításának a mértéke, hanem a jellege tesz nagy különbséget.

Ugyanez a működés vonatkozik a zenei jel egyéb "paramétereire" is. A cső, hagyományos kapcsolástechnikák mellett is, alapvetően működési jellegéből fakadóan jobban igazodik az emberi hallás jellegzetességeihez, mint a tranzisztor, ugyanazon kapcsolástechnikákat figyelembe véve. Ez így – minden szó számít ebben a mondatban – vitathatatlanul igaz.

Ugyanakkor, a cső, mai elektronikai értelemben véve, egy őskövület. Ha félretesszük a hangminőséggel kapcsolatos megfigyeléseinket, és a csövet önmagában, mint egy elektronikai erősítő eszközt szemléljük, egy egész sor hátrányos tulajdonságát kezdjük látni. Próbálok csinálni egy kis monstre felsorolást:

• A csövet fűteni kell, anélkül nem működik Ez plusz áramfelvétellel jár, továbbá plusz költséggel, mert a fűtéshez plusz tápegységet kell építeni, nagyobb trafóra lesz szükség, és a doboz is nagyobb kell legyen.

• Relatív magas a működési feszültség, ez további költséggel jár, illetve ebből fakadóan
• Az egyes fokozatokat egymás között, és a kimeneteket is csatolni kell valamilyen módon, kondenzátorokkal, transzformátorral. Ezek minősége kritikus, és mindenképpen benne lesznek a jelútban. Ha jó minőségben oldjuk meg a problémát, az ismét csak nagyon drága, ha kompromisszumot kötünk a csatolóknál, akkor sérül az eredeti jel integritása.
• A csövek élettartama véges. A mai csövek várható élettartama 10-15 év, ami már elég ahhoz, hogy ezt a problémát a felhasználó ne tekintse kritikusnak. A tervező mérnök azonban kritikusnak fogja látni.
• A csövek gyári paraméterei nem állandók. Használat során a paraméterek változnak, a munkapontok elállítódnak, az erősítő működési állapota megváltozik. Ez is egy lassú folyamat, az esetek nagy többségében a változás nem okoz észlelhető zavart, egy ideig. Később azonban igen. A megoldás a megváltozott paraméterű cső cseréje, azonban egy erősítőben célszerű szettben cserélni, ami nem kis összeg.
• A cső kisebb-nagyobb mértékben érzékeny a külső rezgésekre, amelyek rámodulálódnak a hasznos jelre, ezt nevezzük mikrofóniának. Tulajdonképpen ez az effektus a tranzisztoroknál is létezik, de a két eszköz érzékenysége minimum két nagyságrenddel eltér.
• Minden csőnek saját hangkaraktere van. Erre a dologra a csőpártiak – számomra teljesen nonszensz módon – pozitívumként tekintenek, úgy tartják, ha megunják így, akkor egy csőcserével simán át lehet alakítani az erősítő hangját másmilyenre. Ebben van egy kis „playground”, játéktér, de mi van akkor, ha az ember azt várja az erősítőjétől, hogy neutrális legyen, a lehető legkevésbé színezze el az eredeti hangokat??? Egy félvezető jelentősen kisebb saját jelleggel rendelkezik.
• A cső melegszik. Egy komolyabb erősítő dobozon belüli hőterhelése 40-70 C fok közötti, ami a környezetében levő alkatrészek élettartamát csökkenti. Egy elektrolit kondenzátor élettartama 20 fokon cirka ötszöröse a 40 fokon mért értéknek, és hússzorosa a 60 fokon mértnek. A kondenzátorok élettartam csökkenése egyenes arányban van egy erősítő megbízhatóságával. A dolog megoldása, hogy a csöveket a házon kívülre szerelik, ahogy azt legtöbbször látjuk, összekötve a kellemest ( látvány ) a hasznossal ( hőelvezetés ).
• Helyszükséglet. Ugyanakkora mértékű erősítést tranzisztorral tized akkora helyen lehet megoldani, mint csővel.
• A racionálisan kivehető teljesítmény viszonylag alacsony. Természetesen a megfelelő hangdobozzal párosítva így is elegendő, de ez a tulajdonság egy csöves elektronikát nem tesz univerzálissá.
• Kompatibilitási problémák. A csöves végfokok érzékenyek az őket terhelő impedanciára, emiatt célzottan össze kell párosítani őket. Nem lehet megépíteni, átadni a vevőnek, s Ő majd ráköti amije van, és azzal is ugyanolyan jó lesz. Nem.
• Sérülékenység. Ez otthoni használatban, különösen, ha van védő burkolat, nem okoz semmilyen hátrányt, de általános erősítő eszközként szemlélve, a cső túl érzékeny, mechanikailag nem elég robusztus. Búratörés esetén érintésvédelmi kockázata is van. ( Akinek volt kisgyereke és csöves erősítője is egyszerre, tudja miről beszélek )

Ennyi elsőre elég is, a fenti jellemvonásokat szerintem felesleges vitatni, ezek bizonyított tények.

Természetesen, én leszek az első, aki elismeri, hogy normál otthoni használatban a fentieknek a csöves erősítőt használó hobbysta számára nincsenek nagy konzekvenciái. Ezek a tulajdonságok egy jó minőségű csöves erősítő esetén leginkább az árcédulában tűnnek fel, elég vastagon. Ha azt valaki kiköhögi, onnantól már csak két dolog lesz jelen: a villanyszámla és a 10 évenkénti csőcsere, pár százezerért, esetleg egy millióhoz közeli összegért.

Olcsóbb csövesek esetében azonban hallható hangminőség és/vagy sávszélesség csökkenés van, a gyengébb kimenő trafók és a csatoló kondenzátorok miatt, és talán az olcsóbb kábelezés miatt. Ettől még, a fentebb tárgyalt torzításjelleg és a hallásunk miatt, egy olcsóbb csöves is tud „jól szólni”. Legalábbis, nem zavaróan.

Szép új világ – a félvezetők

Ismét be kell ismernem valamit. Tökéletesen egyetértek a csöveket pártolókkal abban, hogy a legtöbb ( szerintük az összes, de ez egy orbitális tévedés, és megint csak egy ostoba általánosítás ) félvezetős erősítő simán csak nem üti meg a mértéket. Abszolút így gondolom én is.

Sok évem van benne az erősítő fejlesztésben. Ez alatt az idő alatt megtanultam ( a hallás tanulható ! ) felismerni azokat a hangzási jellegzetességeket, amik a jó és a rossz ( a kevésbé jó is rossz ) erősítőket elválasztják egymástól. Sajnos azt kell mondjam, igazuk van, a mai félvezetős erősítők nagy többsége rossz. Ez a kitétel NEM a tranzisztort vagy pláne a FET-et minősíti, az eszköz JÓ. Valójában, sokkal jobb, mint bármiféle cső. Nem hibátlan, két fontos hibáját lehet a tranzisztoroknak felróni. Az egyik, hogy a torzítása ( bár eredendően alacsony ) nagy mértékben hőmérséklet-változás függő. Ha valahogy el lehetne érni, hogy a lapka hőmérséklete ne változzon a rajta átfolyó áram hatására, a maiaknál két-három nagyságrenddel kisebb torzítású erősítőket alkothatnánk. Ez egyenlőre még csak vágyálom.

A másik nagy hibája, legalábbis egy csővel összevetve, hogy a rajta átfolyó áram több egymást követő inhomogén közegben mozog, amelyek ráadásul egymástól szigetelő gátakkal vannak elválasztva.  Ezekben a szennyezett ( a félvezető alapanyaga, a szilícium önmagában szigetelő, csak a szennyezettség miatt vezet, bizonyos feltételek megléte esetén ) rétegekben az elektronok áramlása sokkal kevésbé „lamináris”, mint ugyanennek az elektronnak az útja egy csőben, a vákuumban, ahol nem áll az útjába semmi. Valószínűleg rengeteg elektron ütközés történik egy tranzisztorban, míg az áram áthalad rajta. Úgy gondolom ( ez egy feltevés a részemről ) hogy azt a kicsi, épp csak észrevehető, DE észrevehető, általam egyfajta keménységként értelmezett átviteli jelleget, amit egy tranzisztor, és ugyan kisebb mértékben, de ott is észrevehetően egy MOS-FET produkál, ez okozza.

Ezek valós hibák, az elsőt még lehet is kezelni valamennyire, az utóbbit sajnos nem, de ha mérlegre teszem az előnyöket ( a tranzisztorra a fent leírt, csövekre igaz hátrányos jellemzők szinte egyáltalán nem vonatkoznak ) akkor ez egy nagyon alacsony ár, mindazokért az előnyökért cserébe, amit egy tranzisztorral vagy MOS-FET-el élvezhetünk. Minden, magára valamit is adó mérnök, akinek a kezében van az a technika, amivel a tranzisztor előnyei kihasználhatók, úgy, hogy egyszersmind el tudja kerülni a helytelen használatból származó hátrányokat ( erről mindjárt bővebben ) mérlegre fogja tenni a két technikát, és jó érzéssel a félvezető mellett dönt. ( A többség, akinek nincs lövése, hogy miként is kellene egy tranzisztort használni, az minden erőlködés mellett is gyengébb minőségű produktumot fog előállítani. Nincs apelláta.) Tudva azt, hogy így ugyan nem fogja tudni „űberelni” az ultra-kifinomított csöves technikát, de a létre jövő végtermék annak eléggé a közelében lesz, legalábbis messze az emberek többsége által élményszerűen hallgatható hallás-limit felett. Ugyanúgy átjönnek majd az érzelmek, ugyanolyan jó lesz hallgatni, talán nagyon kicsi nüanszokban a csúcs-csöves gép talán még mindig jobb lesz egy picivel. DE !!! És ez itt egy nagyon nagy DE.

A jó tranzisztoros erősítő sokkal olcsóbb lesz. Sokkal nagyobb lesz a teljesítménye, ami a mai modern dobozoknál egy fontos szempont. Nem kell hozzá válogatni, sok mindennel kompatibilis lesz. Alig fog melegedni. Az áramfogyasztása arányos lesz a kivett teljesítménnyel. Nagyon sokáig lesz jó, 30-40 évig sem kell majd hozzányúlni, alkatrészt cserélni benne. Méretben harmada-negyede lesz egy csövesnek. Ha jól tervezték meg, alig lesz saját karaktere, meg lehet közelíteni a neutralitást. A torzításai ugyanúgy másodrendűek lesznek, amit az agy hallásmechanizmusa jól tolerál, csak egy nagyságrenddel kisebbek.  Ez is ott lesz, a top csövesek mellett. Igen, a technika, az eszköz alkalmas erre. Csak nem mindenki tudja kihozni belőle. Vagy nem akarja.

Hogy ha ez így van – kérdezhetnénk – ugyan, mi az ördög tartja vissza a többi tranzisztoros erősítőt, azt a sokat a piacon,(amit én is mind rossznak tartok), attól, hogy jó legyen???

Nakérem, ez egy lényegi kérdés. A probléma gyökerei két dologra mennek vissza, véleményem szerint. Az első, az általánosítás kérdése. Elég elővenni egy tranzisztoros kapcsolásokkal foglalkozó könyvet, és összehasonlítani a tranzisztoros alapkapcsolásokat a csöves alapkapcsolásokkal. NINCS DIFFERENCIA. Semmi különbség. Felmerülhet bennünk, hogy két ennyire eltérő karakterisztikájú eszközt miért próbálunk ugyanabba a sémába kényszeríteni? A válasz az, hogy azért, mert az egyetemen ezt tanítják. Amikor a tranzisztor megszületett, a mérnökök semmi mást nem tettek, kihúzták a helyéről a csövet, eltávolították a fűtést, és betolták a helyére a tranzisztort. Működött. Erősített, kicsi volt, olcsó, csomó előnyös tulajdonság. Íme, az új technika, ami beilleszthető a régi sémákba...

Nos, azért, mert valami működik, az nem jelenti azt, hogy valami jól működik. A fül, a hallás egy rettentő érzékeny műszer, és olyasmit is meghall, olyan hibákat is érzékel, amit műszeresen nehéz, vagy csaknem lehetetlen detektálni. Miután a mérnökök behelyettesítették a tranzisztort a cső helyére, megépítették az addig kidolgozott kapcsolásokat immár tranzisztorral, és elégedetten dőltek hátra, amikor a torzításmérő tized vagy század akkora értékeket mutatott, mint egy csőnél (Ktot – teljes harmonikus torzítás ), a teljesítmény nőtt, a sávszélesség nőtt, a méret csökkent, az ár csökkent, látszólag minden rendben is volt. Azonban az így elkészült kis tranzisztoros csodát nem volt érdemes bekapcsolni. Egy lapon nem lehetett említeni még egy közepes csövessel sem.

Az átlagember – aki nem audiofil érzelmű és hallású – nem érzékelte ezt a problémát, mert se hallása, se összehasonlítási alapja nem volt, és ma sincs. Ma sem érzékelik ezt a problémát. Elfogadják a készülékeket olyannak, amilyen. Végül is az mp3-at is simán elfogadták. Az ugyanez, pepitában. Ez a vázolt helyzet nem sokat változott a mai napig sem. A DIY-erek továbbra is bőszen építik a selejtet, a mérnökök továbbra is használják az egyetemen tanultakat, és továbbra sem rendelkeznek vagy alkalmaznak olyan mérési eljárást, ami valós képet festene a valós minőségről. Nem tudják, hogy rosszat építenek. Vagy sejtik, de a marketingesek ezt is eladják, tömegével.

Egyedül az audiofil szellemű fejlesztők ambicionálják, hogy legyen már végre jó tranzisztoros erősítő. Lassacskán rá is jönnek a mikéntjére. Amikor valaki rájön, akkor elég hamar kiderül, hogy ami így létrejön, az vastagon High-End. Amikor egy tranzisztor a neki ideálisan megfelelő, vagy ahhoz közeli beállításban kezd működni, olyan minőség ugrást produkál, ami képes egy teljesen átlagos, középszar erősítőt azonnal a High-End aljára emelni, és ha még jobban odafigyelünk a kis részletekre, akkor fel, a High-End tetejére. Amire egy konstruktőr ide eljut, az sok év, sok munka, kísérletezés és sok pénz. Főképp emiatt, és az ezen a szinten elfogadott, sokszor el is várt ( !!! ) árak miatt ( különben senki nem vesz komolyan, meg a kereskedők 50% feletti haszna ) kerül végül is egy jó tranzisztoros erősítő is ugyanolyan sokba, mint egy jobb csöves. (Ez lassan meg fog változni, és nyílik majd az olló.) Emiatt, továbbra is fennáll az a közvélekedés, hogy van egy-két jó tranzisztoros erősítő, de az megfizethetetlen, és akkor az egyedül járható út egy közepes vagy annál jobb csöves. Ez persze nem igaz. Léteznek megfizethető, jó tranzisztoros, MOS-FET-es elektronikák. Nagyon kevés cégnek van a kezében az ehhez szükséges tudás. Kis hazánkban egy kezemen tudom megszámolni őket. Na jó, kell még a nagyujjam a másikról.

Konstruktőri szemmel, a fejlesztési munkát egy olyan rendszerbe érdemes beletenni, aminek van jövője, van fejlődési potenciálja, magas a megbízhatósága, bőven van teljesítménye, és költséghatékonyan alkalmazható.  Még akkor is így van ez, ha a régi technika csúcsra járatva még tud okozni meglepetéseket. Húsz év múlva a félvezető technika annyival lesz jobb, hogy már középszinten sem lesz verseny. Tulajdonképpen már most is eldőlt, csak még nem látványos. De ezt egyenlőre még csak azok érzékelik, akik hozzá tudnak jutni ahhoz a néhány tipushoz, ami MOS-FET-el és/vagy tranzisztorral is hozza a szintet. Ott a legtetején.

A csőnek még mindig van egyetlen utolsó ütőkártyája. Hogy gyönyörű, ahogy világít. :-)

Nagy Gábor Pál @ AudioWorld

2018. Február végén