Amikor Szekeres Istvántól megtudtam, hogy a Goldring hamarosan új mozgó mágneses ( MM ) hangszedő családdal áll elő, azon kezdtem gondolkodni, vajon mi állhat ennek a döntésnek a hátterében? A 2000-es széria – Goldring mércével mérve, az angol cég nem szokott szíre-szóra modellváltást csinálni – nem annyira régi, és abszolút nem olyan rossz, figyelembe véve a konkurrenciát, hogy máris új modellekkel kelljen szemfényveszteni.
Aztán amikor megtudtam, hogy nem váltásról, csak kiegészítésről van szó, már nem volt nehéz rájönni a kérdés nyitjára. A 2000-es sorozat túl magas technológiai szintet képvisel, és emiatt túl magas áron van a piacon a mai keresleti viszonyokhoz képest. Amíg a „youthster” suhanc generáció nem kapta fel a vinyl zenehallgatást ( ez a digitális korban felnőtt generációnak valami izgalmasan új, „...jéééé, nahát, így is lehet zenét rögzíteni? Mennyire cool hogy rá kell tenni a tűt a lemezre....ÁLLAT ! ...” ) addig az audiofilek kifizették a 2-300 Fontot a hangszedőért. Ma a dömpingpiacból élő cégek a lemezjátszóból is dömpingcikket szeretnének csinálni – kár hogy a lemez még mindig veszedelem drága, Glasgow legnagyobb lemezboltjában vettem két 180 g-os LP-t, ugyanezért az árért komplett lemezjátszót is lehetett kapni. Beépített erősítővel.
Nos, ennek a fajta piacnak nem kell a 150 Fontos 2100-as sem, pláne a nagyobbak. Hogy ki lehessen őket szolgálni, szükség van egy olcsóbban gyártható és olcsóbban kínálható sorozatra. Sokan vannak, és ez jó üzletnek ígérkezik. Ha már így van, a Goldringnál megpróbáltak két ( három ) legyet ütni egy csapásra. Mi lenne, ha figyelembe vennénk, hogy a japánok elkezdtek ismét Direct Drive-okat gyártani, pont úgy, ahogy azt régen is tették, cserélhető fejszelvénnyel ( shellel ). Ennek az a problematikája, hogy szembe megy az utóbbi két évtized hangszedő fejlesztési irányával. Eddig ugyanis épp az egyre könnyebb karokba illeszkedő, egyre nagyobb engedékenységű hangszedő volt a célzott végtermék. Nos, az új japó DD-k karjai a shell miatt minimum 12, de inkább 14-18 grammosak, ami egy DJ hangszedőnek happy day, de otthonra olyat ritkán vesz az állampolgár. Szóval, ezekhez a gépekhez, mint pl. a Pioneer PL-500, vagy az Audio Technica AT-LP120USB, stb. nem ideális a meglévő termékvonal, túl drága és túl kifinomult. Ráadásul ezeket az olcsóbb lemezjátszókat nem valami audiofil rendszerben fogják hallgatni, hanem valamilyen szintén dömping-hifin, a srácok a slágerzenét tolják majd rajtuk, és amúgy is ütik-vágják, jószerével átlagosan hetente kitörik a tűt. Na, erre nem kell semmi high-tech.
Persze, a Goldring nem volna Goldring, ha az olcsó vonalon is ne törekedne valami elfogadhatóan jóra, és ha már itt tartunk, ne optimalizálna valahová. Most éppen az olcsó gépek vékony hangjához igazodik egy kicsit, mint majd mindjárt látni ( olvasni ) fogjátok.
Szóval, van itt 3 új hangszedő a polcomon. A sorozat neve E – ( lásd Economy, azaz Tesco Gazdaságos). A két legolcsóbb , az E1 és E2 kúpos tűt használ, és merev, 10-es engedékenységű. Ez a két „fícsör” – angol: feature, tulajdonság, összetevő – összhangban van, egymással is, és a várható használat viharos viszontagságaival is. A harmadik, droidikákat is megszégyenítően gépies E3 névre keresztelt modell – a magára az átlagnál többet adó, jobban elengedett vásárlók kedvéért, már komolyabb kategória, elliptikus tűvel. A kimeneti szintek megfelelőek, a tűk csereszabatosak a három modell között, a csomagolás egyszerű és célirányos, stb. ezeket nem részletezném. A magyarországi disztribútor, márkaképviselet Stream Audio honlapján megtalálható az összes paraméter. Lássuk a lényeget. Mennyire használható, vagy használható-e egyáltalán a dömping piacra gyártott hangszedő család egy normálisabb audio rendszerben?
Meghallgatás.
Minthogy előzőleg ( lásd a Goldring Legacy tesztjét ugyanitt ) egy komolyabb MC hangszedőt teszteltem, és mivel úgy vélem, a Goldringnál a szintén angol gyártmányú Rega lemezjátszókhoz próbálják hangolgatni a hangszedőiket, maradtam a P6-nál – nem akartam felborítani az Origin Live kar kékvérű nyugalmát a Roksanon – és a saját lelki békém érdekében, az éles váltásokat elkerülve, kezdtem az E3-al.
Goldring E3
Nahát. !!! Azta !
Először is, meghökkentő, hogy ez a hangszedő nagyon hasonló balansszal szól, mint az imént kiszerelt Legacy, erős mélytartomány, kicsit lehajlós magasak, nem annyira, mint a Legacy-nál, de mondom, nagyon hajaz egymásra a kettő. Hosszabban hallgatva elég hamar kiderül, hogy amaz nem véletlenül kerül ötször annyiba, az E3 nem annyira tiszta, kicsit zizegnek a magasai, itt-ott torzabb is. Ez persze csak egy abszolút más szintű mércéhez képest hallható, önmagában, egy olyan vásárlónál, aki csak ebben az árkategóriában mozog, nem lesz észrevehető. Számomra teljesen meghökkentő, hogy a kicsit vékony hangkarakterű Rega ezzel a pickuppal telten, testesen, vastagon, erőből szól, Kraftwerken rázza a szobát a We are the Robots. Ha már a droidikákról volt szó, legyünk stílszerűek, nem? A ritmikája kifejezetten jó, dobogok a lábammal, nem lehet mereven maradni, amikor ez a hangszedő szól, mindenképpen mozogni fog valamelyik végtagja az embernek, ahogy a tű a barázdához ér. Teljesen jó. Egyetlen baja van csak, amikor az Egy kiállítás képei –t teszem fel ( RCA Victor amerikai nyomás, Toscanini, a humanoid metronóm elkövetésében) , minden szépen szól, amíg egyszerre nem kezd minden hangszer megszólalni. Na, ez a baja ennek a hangszedőnek, ekkora hangtömeggel, ennyi hangszerrel egyszerre nem bír el. Összekuszálódnak a dolgok, a magasak sistergőssé válnak, a térhatása alábbhagy, és várom, hogy vége legyen ennek a tortúrának. Amikor megint csak két-három hangszer szól, ismét „minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyunk elégedve...” mint Ferenc Jóska, KuK.
Nakérem! Egy ilyen hangszedő meg tud menteni egy olcsóbb Regát, Project-et, vagy tudomisén mit attól, hogy a tulajdonosa rövid úton megváljon tőle, mélyhiányos elkeseredésében. Nem csak a balanszot teszi szépen helyre, zeneileg is kellemes, élvezhető, ha nem nagyzenekart hallgatunk rajta. Kelletlenül szereltem ki az RB330-asból, még elhallgattam volna, és ez jelent valamit, igazán jó kis hangszedő ennyiért.
E2
Akik nem értik a párologtatók bináris nyelvét, és / vagy nem beszélnek bocsiul ( Star Wars idézet, bocsi... :-D ) azoknak egy izgága kis robot jelentheti a megoldást. R2D2 után az E2 mindenképpen valamilyen fejlettebb változatra utaló modellszám, mindenesetre beszélni ez sem akar. Nem baj, elég ha zenél, a többit kitaláljuk magunktól. És hát, zenél is. Van ennek a pickupnak egy kis Jukebox-os ( zenegépes ) orgánuma. Az alap tonalitása hasonló volna a bátyjáéhoz, de ezt megfejeli egy felső-közép tartománybéli kiemeléssel, amitől olyan zenegép hangulatot kezd árasztani, csak az érme leesésének a hangja hiányzik a számok között. Élénkebb, egyszersmind zizegősebb, még akkor is, amikor finoman felmegyek a tűerővel 2,5 grammra, a kúposok szeretnek magasabb tűnyomással futni. Becsapós dolog, pár lemez alatt kiderül, hogy az élénkség ellenére a ritmikája visszaesett a 3-ashoz képest. Így is egész jó, de a kettő közötti különbségért nemhogy tíz ezret, harminc-negyvenet is kiadnék. Persze akik harminc ezerért vesznek hangszedőt, nem nagyon fogják vizsgálgatni az efféle különbségeket. Az átlag angol ember úgyis ahhoz van szocializálódva, bemegy a boltba, megmondja mennyi pénzből szeretne valamit, az eladó meg a kezébe nyomja azt, ami van a polcon annyiért. Itt a pont. Még örül is neki, amikor megtudja, hogy nem kell sokat bíbelődnie, a kúpos tű nem igényel űber pontos beállítgatást, állítsa be úgy, hogy a két csavar a kar elejétől egyforma távolságban legyen, oszt’ szevasz.
E1
Ezek után, mi jöhet még? Was möglich?
Ha az árral még lejjebb ereszkedünk, és potom ötven Fontért ( 20 ezer Forint ) szeretnénk venni valamit, mindegy csak zörögjön, még mindig van kínálat. De most tényleg, mit lehet még egyszerűsíteni az E2-n? Vagy, esetleg nem is kell rajta egyszerűsíteni, csak színezzük át a tűtartót pirosra, a nők buknak az ilyen dolgokra, sokat el lehet nekik adni ebből, adjuk olcsóbban ugyanazt, és minden OK. Neeem, a margin (nyereségráta) az szent, muszáj spórolni a gyártási költségeken. Az E1 tűszára immár szénszálas műanyag, már alumíniumra sem futja ennyiért. A gyári ajánlás a cég honlapján megemlíti, hogy a karbon az egy jó alternatívája az aluminiumnak meg a boron-nak ( tessék??? ) és hozza ugyanazt a minőséget – a legtöbb belépő szintű hifi berendezésben. Lefordítom: ez is helyén tartja a tűt, és a különbséget ezen a szinten úgysem fogja senki kihallani.
Na jó, én biztosan meghallom. Lássuk.
Lezavarom a négy lemezes kezdeti jégtöredezgetést, majd az első lemez, ami a kezembe akad, a Kraftwerk. Das Model, ...She’s looking good... and She’s a big success and I want to meet her again...
Az egész történés előrébb jött. Immár nem a két hangszóró mögötti két-három méteres zónából szól, hanem itt a szobában világítanak a neonok, pózol a kiscsaj, Ralf Hütter a hátsó falon lóg, osztozva a tévémmel azon a két négyzetméteren, kényelmetlen lehet onnan énekelni. Hogy ez most inkább intim, mint idegesítően közeli, nem tudom igazán eldönteni, van benne azért spiritusz, belekerülünk a zene közepébe. A ritmikája jottányit sem tér el a középső testvérétől, ez jó. Felbontása is majdnem ugyanolyan, de végül is úgy vélem, hogy abban egy kicsivel gyengébb, és általában véve az egész megszólalás, bár dinamikus, ritmikus, ugyanúgy megvan az ereje, mégis valahogy elnagyoltabb, kevesebb a részlet, és ami van, az is durvább, kidolgozatlanabb. Ha létezik a hangszedők között mp3-as modell, akkor ez az. Házibulizáshoz nagyon megfelel, fényesebb is egy kicsit, mint a nagyobb testvér, ezzel van egy kis loudness effekt is benne.
A második lemez, amit most már kíváncsian teszek fel, Loreena McKennitt, a női énekhangon szárnyal, de nincs igazi fénye, a hangulat jó, a hullámzásból is sok megmaradt. Ugyanakkor a dobok nyersek, ez valószínűleg javulni fog, de kell hozzá 40-50 óra, majd a gazdájánál. Szinte minden hangon több a gríz, ez majd javulhat, de csak egyfajta kivonatát kapjuk a zenének. Akik mp3-on szocializálódtak, azoknak ez a hangzás nem jelent majd semmilyen kirívó problémát, de ezt a modellt a magam részéről komoly, elmélyült zenehallgatásra nem vállalnám be. Erről aztán Hans Theessink végleg meggyőz.
Összefoglaló.
Ha a zenei mű egy képzeletbeli festmény lenne, azt mondhatnánk, van az eredeti kép, ezt pár lépés távolságból, szépen megvilágítva, aprólékosan belemélyedve nézhetjük meg egy mai komolyabb MC hangszedővel, mint pl. az etalonként használt Clearaudio MC Konzept-el.
A Goldring E3-al kapunk egy ügyes reprót, egy némileg sötétebb teremben, apró részletek eltűnnek, de az összkép így is jó, magas az élményfaktora. Nagy hangtömegekkel nem szeret megküzdeni, de amúgy jól hallgatható. Mélyben kiemel, hasonlít a balansza a Legacy-hoz.
Az E2 ritmikailag visszaesik ehhez képest, és elkezdődnek megszőrösödni a képen szereplők. Még mindig fogyasztható, de a festő megpróbált élénkebb színeket festeni oda, ahol azok érdekesebbé tehetik a képet. Nem nagyon vészesen sok az eltérés, és a bejáratással lassan csökken. Az árkülönbség többszörösét is kifizetném, hogy inkább az E3 kerüljön a hangkaromba, főképp a kettő közötti mikrodinamikai és ritmikai eltérés miatt. Mindamellett, hibái ellenére egész jó.
Az E1 egy modern adaptáció. Nagy vonalakban ugyanazt halljuk, de már sok finom részlet nincs a helyén, ami van, az is kevésbé szépen metszett ívű, mintha Van Gogh akarná Munkácsyt reprodukálni. Kifejezetten bulizenére, vagy háttér-zenehallgatásra való, egy olcsó lemezjátszóba.
Mindhárom hangszedő erős mélytartománnyal bír, amely az olcsóbb rendszerekben jól tud jönni, Regán ilyen mélyeket szólni még nem hallottam soha. Az E3 feltétlen ajánlásra érdemes, olcsóbb Regák gazdáinak mindenképp javaslom meghallgatni, lehet, hogy épp ez a gyógyír a bajaikra. A két kisebb modell nem igazán audiofil kategória. A zöld E2-est még el lehet hallgatni egy darabig, különösen, ha nem egy sokkal jobbról lépünk le ide, de az E1 az tényleg mp3 a hangszedők között.
Nem tudom hogy a Goldring eléri-e azt a célt, amit szeretne ezzel a pickup családdal. Tekintve, hogy az AT-nél még mindig 13 ezer körül van a 95E, minden idők klasszikus olcsó MM-je, ami ráadásul jól érzi magát a nehezebb karokban, az E1 igen nehéz helyzetben van. Drágább is, minőségben sem versenyezhet az AT95E-vel. Az E2 minőségben már közelebb áll ehhez, és megvan az az erénye, hogy elég hangsúlyos mélytartományt tol, szemben az AT néhol vékonyka, néhol visítós hangjával. Ízlés dolga, kár hogy a kettő között ott az árdifferencia. A Goldringnak ezt a hangot kellene adnia 15 ezerért, és akkor fej-fej mellett volnának, és tényleg a vevő ízlése volna a döntő.
Az E3 egy más kategória, tulajdonképpen audiofil produktumnak tekinthető, ami azonban nem minden zenén teljesít egyformán, kitűnő ritmikával, kicsit túldimenzionált mélytartománnyal, ami viszont nagyon jól illeszkedik az olcsóbb Rega, vagy Project gépek hangzási jellegzetességeihez. Az ára nagyon a helyén van. Ez a pickup eléri azt a szintet, amikor az ember elkezd azon filozofálni, mikét lehetne belőle kicsiholni egy picivel még jobbat. A válasz filléres: be kell ragasztani a tűtartót a helyére. Így ugyan elveszítjük a tűcsere lehetőségét ( a tű kellő elővigyázat mellett sok évig kitart ) de ez a „technika” sokat dob az MM-ek minőségén. Sok torzítás tűnik el, ami ennél a hangszedőnél részben át is fog jönni, részben pedig a javulás mértéke bőven feledteti, hogy pár év után új hangszedőt kell venni. Na, és? A cseretűk úgyis majdnem annyiba kerülnek, mint egy új hangszedő.
Nagy Gábor Pál @ AudioWorld
2017 December