Mindez idáig nem sikerült túltennem magam az idei müncheni Show tanulságain. Talán mégsem volt annyira értelmetlen az idén is kilátogatnom, nem is gondoltam volna, hogy ennyire, ilyen hosszú ideig mocorognak majd a gondolataimban a leszűrhető – legalábbis egyféle gondolkodás alapján levonható – tanulságok.

Neeem, ne értsen senki félre, nem azon agyalok vissza-visszatérően, meg-megállva – majdnem mint József Attila, ha a Mamára gondol , de Nála kevésbé érzelgősen, viszont mindenképp konstruktívabban – hogy mi hogy szólt, azon már aznap túl voltam. Azon gondolkodom, mennyire van értelme ennek az egész hajcihőnek amit High-End Audionak csúfolunk, szinte művileg felnagyítva azt a tartalmat, ami ténylegesen mögötte van. Ezzel is mintegy görbe tükröt tartva az audio-ipar, s ezzel együtt saját magunk elé is, amelyben az életben kissé túlméretezett dolgok mesterségesen még nagyobbak lesznek. Mint Julis nénéd feneke a Vidámparkban az elvarázsolt kastélyban. Máris érthetővé válik, hogy Laci bátyád, a férje, miért nem fizet be még egy körre...

Ahogy az is érthetővé válik, miért nem tud a High-End Audio – ennél nagyobb - tömegekhez szólni.

Isten irgalmazzon attól, hogy én is felvegyem ezt az unalomig rángatott madzagot és még újabban kifejtsem ugyanazt, már tudniillik az igénytelenség – pénztelenség – információtalanság (végeredményben Sorstalanság ??? ) háromszögében pattogásról, ezt már páran előttem több-kevesebb sikerrel megfogalmazták, főképp azokon az oldalakon ahol önálló gondolatiság is létezik, és nem csak külföldi cikkek fordításait közlik szakmányban.

Valahogy úgy látom, hogy az utóbbi évek felfutó tendenciái mintha megtorpanni látszanának, kátyúba zökkent a csúcsminőségű zenehallgatás szekere, s ha elhisszük, hogy a történelem ismétli önmagát, már látjuk is lelki szemeink előtt a párhuzamot a 90-es évek történéseivel, amikor nagyjából ugyanez a helyzet állt elő, véleményem szerint pontosan ugyanebből az okból, mint most is.

Mert ami ma – kevés kivételtől eltekintve, ezekről az előző cikkemben, a Show riportban már írtam – a High-End Audioban történik az pontosan ugyanannyira nem ad választ a problémákra, mint nem  tette ezt anno.

Hát, Kedves Uraim, pontosítsunk.

A helyzetünk részben jobb, részben pedig rosszabb, mint régen volt. Erre a mai fiatal, negyven alatti generáció nem emlékezhet, ők akkortájt szabadultak meg a tojáshéjtól, nekik ez a sztori új, mint mint a csecsemőnek minden régi vicc. Pedig ami audio fronton folyik, az vicc a javából. Olyan keserédes. Bittersweet symphony. Jobb, mert ma nagyobb számban vannak jó hangú eszközök, mint régen. Akkor is voltak, csak maroknyi, és nagyon drágán. Ez utóbbi tulajdonságuk mit se változott azóta, de ezt meg lehet érteni, amikor az ember egyetlen jó minőségű ellenállásért egy Euró körüli összeget kell fizessen, vagy még többet, nem lehet arra számítani, hogy a végül összeálló elektronikát 300 Euróért utánunk dobják. Mert hát nem lehet. Épp a minap számolgattam saját köreimben az új LZ Seven teljes bekerülési költségét, és elképesztő szám jön ki a végén,  ha boltban, kereskedelmi haszonréssel felszorozva árulnám, bőven millió fölött kellene írni az árcédulára. Mások is így vannak ezzel, és nem lep meg, ha valami 10 ezer Euróba vagy még többe ( leginkább sokkal többe ) kerül, mert a disztributor azzal kezdi a tárgyalást, hogy 60% árrés...

De azért pár cég ( és elég vastagon benne vagyunk ebben mi, magyarok !!! ) le tudott tenni azóta az asztalra igazán jó dolgokat. A gond az, hogy ezeket itthon is csak egy szűk, jómódú anyagilag független kör tudja megvenni máról-holnapra. ( A fiatalok kedvéért: Szegény az, aki soha nem tud elutazni sehova, ahová pedig szeretne, se egyedül, se mással. Anyagilag nem független az, aki néha el tud utazni, de nem mindenhová, ahová szeretne, nem akkor, amikor szeretne, és nem azzal, akivel szeretne. Anyagilag független az, aki el tud utazni oda ahová csak szeretne, és kb. akkor, amikor csak szeretne. Gazdag pedig az, aki akkor és oda utazik, ahová szeretne, addig marad, ameddig csak szeretne, és azzal, akivel csak szeretne... poén, de van benne igazságtartalom.)

Nos, egy időre hagyjuk figyelmen kívül az árakat. Maradjunk a kivitelnél, és a minőségnél, ami, mint tudjuk szubjektív, de most úgyis a tendenciákról beszélgetünk – egy irányba ( de várom a véleményeteket! ). A High-End Audio nagy része ( !!! ) továbbra sem tud átütően jobb minőséget felmutatni, mint a középkategória jól sikerült darabjai, épp úgy, mint 30 évvel ezelőtt sem tudott. Ami az elmúlt évtizedekben történt, az az, hogy a valós minőség hiányát a külcsínnel pótolták. Abból a feltevésből kiindulva – és ebben is lehet valami – hogy aki ennyire drága berendezéseket vesz, annak a szándékai között sokkal előrébb van a feltűnni vágyás, mint a magas minőségű zenehallgatás iránti könnyekig ható elkötelezettség. Azonban a külcsín nem ösztönöz zenehallgatásra, nem hagy újból átélendő, lélekmelengető emlékeket sem. Nem szeretteti meg velünk a zenehallgató esték hangulatát. A külcsín valami mást tud – drága. Ha megnézitek a Show riport fotókat, a vastag plexiből, titánból, karbonszálból, kígyóhájjal bevont, ezáltal rezgésmentesített, varjúmájból kondenzált méhsejt szerkezetű, magasfényű dobozaikról jól beazonosítható szemfényvesztő készülékek tömkelegéből áll a kiállítás, amelyeket sok helyen be sem kapcsolnak, mert az jobb is így. Ha bekapcsolják sem jobb, tényleg. Ha nagyon-nagyon kisarkítom, csak a gondolati játék kedvéért, a High-End Audio ebben a formában csak egy állati drága designer outlet. ( Majdnem azt írtam, szobadísz-kereskedés...)

Többször elmondtam már, de most csak azért is megismétlem, hadd baszogassam vegzáljam mán egy kicsinyég a vákuumban szocializálódottakat, hogy sajnos – direkt figyeltem !!! – pár single-ended csöves készüléktől eltekintve, a csöves technika sem nyújt értelemszerűen jó hangot, abszolút nem úgy megy a dolog, mint ahogyan azt sokan képzelik, mint Móricka a viccekben, hogy bedugok a láncba egy csöves készüléket, és hurrá!- itt az audiofil kánaán... szánalmas.

Nagyon sok csöves alapú rendszer szólt kutyául (oké, nem volt hallgathatatlan, de különösebben jó se...) Münchenben.

Ejtsünk szót egy másik aspektusáról is ennek a dolognak. Nincs jó forrás. Mármint lemez. Momentán úgy látom, hogy van néhány audiofil igényű kiadvány, de ez pár tíz darab, nem több, és a többi lemez között nagyítóval kell keresni azokat, amik lehetővé teszik egy valóban legfelső kategóriás rendszer kihasználását. Teljes félreértés az audio ipar részéről hogy a lejátszó oldalt csiszoljuk, fényesítjük, finomítgatjuk, horribilis pénzekért vég nélkül, miközben a felvételi oldalon súlyos problémák vannak, nem csak a berendezésekkel, hanem az azokat kezelni, beállítani nem tudó, jellegüket nem ismerő, azokhoz igazodni nem tudó „szakemberek” fejeiben is. Ne menjünk messzire, a CD elvben alkalmas 80-100 dB dinamika átvitelére. Ebből a szokványos lemezeken 10-20, jobban sikerülteken 30 dB körüli dinamika van jelen. Nem is beszélve a mikrofonozásról, a térhatásról, a hangszínekről, a magas hangok hasító voltáról, vagy épp meredek hiányairól, s még folytathatnám, de mindenki tudja miről beszélek. Vagy a CD-ről készülő bakelit lemez esete... Teljesen értelmetlen dolog ezekhez a lemezekhez húszmillióért vagy még sokkal többért csúcshifit vásárolni. Az meg mennyire szar kellemetlen már, hogy van öt igazán jó lemezed, és mindig azt az ötöt hallgatod, körbe-körbe, mert csak az szól jól. Ha az audio ipar azon törné magát, hogy a zenei kiadványok életszerűen, kellemesen, dinamikusan, örömtelien szóljanak, akkor a zenehallgatás igénye talán szélesebb tömegekhez is eljuttatható lenne. A jó lemezek egy közép-hifin is jól szólnak, kellemesen, hallgathatóan, szerintem sokan megkedvelnék a zenehallgatást, ha az nem egy fejfájást előidéző kategória lenne, azon a berendezésen, amit az átlagember meg tud fizetni.

A lemezek átlagos minőségéből kiindulva, a High-end Audio egy totális túlzás. Olyan, mint amikor veszünk egy Porschét, és zötyögtetjük magunkat vele a macskakövön...

Ide kívánkozik még egy észrevételem, a megalomániáról. Folyton az az ember érzése a kiállítást járva, hogy az a cég, aki nem áll elő valamilyen Nagyon Nagy, Nagyon Fényes, Nagyon High-Tech, Nagyon Nagy Teljesítményű, Nagyon Látványos dologgal, azt nem is veszik komolyan. Bármit megalkothat elektronikailag, ha az nem elég szembeszökő, már megy is a futottak még kategóriába. Itt van példának a D’Agostino féle új, 1,6 KW-os végfok. Egy pár hatalmas Sonus Faber dobozt hajtott a króm-bronz vas, nagy légtérben, a terem volt legalább 200 négyzetméter, elegendő hangerővel. Az előlapi kijelző épp csak mozgott a bal alsó sarokban, a 100W magasságában. Annyi esélye sem volt 300W-ra felugrani, mint kurvának a jámbor életre...Hová kell 1600 Watt??? Sehová. Én – mint tudjátok, valószínűleg – híve vagyok az elegendő teljesítmény-tartaléknak, és szerintem is, 200W egy audiofil erősítőben még nem túlzás. Több már igen.

Elnézem ezt a végfokot, impresszív ( még talán az Impressivia is megirigyelné, annak ellenére, hogy tranzisztoros ) és nem is csúnya, de totális túllövés a célon. Vagy talán épp ez volt a cél. Ez az a dolog, ami a High-Endet még mozgatja. A sok pénzzel rendelkezők megalomániája.

Az egész olyan, mint amire nap, mint nap látunk példákat lépten-nyomon Budapest utcáin, amikor valaki egy öt literes V8-as terepjáróval araszolgat a dugókban. Lóerők...alapjárton.

Azon kellene dolgoznunk, hogy legyen jó hangú berendezés megfizethető áron ( nem annyira könnyű ) és akiket illet, meg kellene tanulni jó felvételeket készíteni. Nem kell ez a csillagászatira felárazott High-End Audio, legyen az a milliomosok lakberendezési üzlete, amivé vált, továbbra is. A közép-hifi, az legyen jó. A legtöbb lemezzel. Számomra különben az is érthetetlen, hogy egy jó ízlésű, jó hangú és nyilván jó hallású művész hogyan érheti be azzal, ahogy a művészetét a lemezkiadó szakma tálalja. Példa erre Péter-Szabó Szilvi legutóbbi lemeze. Csodálatos hang, egy Isteni adottság, komprimálva, tompán, pocsékul felvéve,néha még torzan is...Én a helyében vérig felháborodnék, és kitaposnám a belüket azoknak, akik ezt velem elkövetnék. Minimum.

NGP@AudioWorld 2018. Május végén