Audio erősítők - 1.rész
2020. április 06. írta: Analoglued

Audio erősítők - 1.rész

A kezdetek

Az AudioWorld már amúgy is kezd egy technikai-információs kiadványhoz, afféle hifi-tankönyvhöz hasonlítani, szerintem sokan vannak, akik ab ovo (eleve) ismeretszerzés céljából látogatják ezt a blogot. Jól is van ez így, pont ez volna a célom, többet tudni mindig nagyon jó. (Akik a zenehallgatás szentimentális-esztétikai oldalára kíváncsiak, azoknak meg ott az Audiolife)  A lemezjátszókon, kábeleken már gondolom átrágtátok magatokat, most akkor harapjunk bele egy piszkosul zsíros falatba, egyben kedvenc témámba, az audio erősítők területébe. Előre is elnézést kérek azoktól, akik óhatatlanul csalódni fognak ebben a több részből álló „sagámban”. Vannak a témának olyan mélységei, ahová nem szükséges leásni ahhoz, hogy az átfogó ismeretek mindenkihez eljussanak, ezek a finomságok nem fognak itt szerepelni. Egy részük olyan jellegű információ, ami csak az ilyen készülékek építésével foglalkozók számára lenne érdekes, viszont ebben a körben sem mindenki számára értelmezhető. Aztán, a kritikus ismeretek birtokában levők szeretnék, ha ez így is maradna, egy nagyon szűk körön belül. A lényegi tudás itt is leginkább a keleti tanítómesterek titkaihoz fogható. A kívülállók egy része azt hiszi, máris kezében a kulcs, a másik része tudja hogy nem, és kutatja, aki pedig magától rájön véletlenül, az azt látja, hogy az igazság mindig nagyon egyszerű. Olyannyira, hogy amikor szóba kerül, senki a világon nem gondolja, hogy épp most jutott a titok nyitjára. ( " Mester! Mi a lelki béke elérésének a titka? - Ne vitatkozz idiótákkal... - Hát, én nem hiszem hogy ennyi lenne a titok... - Hm, igazad van." )

Egyébként, MINDEN ott van az interneten. Bárki egy perc alatt hozzáférhet. A jó erősítők titka nem igazán maga az információ, ez publikus, hanem az, hogy a sok közül melyik… Vagy még inkább, hogy melyikek együtt.

De ne fussunk előre, kezdjük az alapoknál.

pedersen_w-15_232.jpg

Erősítő? Minek?

A hangrögzítés korai időszaka a hanglemezhez, ill. ennek valamelyik változatához kötődik, Edison viaszhengerétől kezdődően egészen a mikrobarázdás LP megjelenéséig. Ennek az időszaknak a jellemző hangvisszaadási módszere mechanikus volt, azaz a gramofon barázdát szántó acéltűje által keltett rezgést közvetlenül egy membránra vitték át, amely berezgett, a barázdában lévő hullámok ütemében, azaz analóg (megfelelő, követő) módon. Ezt a membrán rezgést a továbbiakban egy akusztikai tölcsérre vezették, ami megfelelő kialakítás esetén képes arra, hogy a hangot felerősítse, mindenféle trükk nélkül is. Ez a mechanikai erősítés elve, több helyen is alkalmazzák, nem is igazán új keletű ismeret. Már a középkori templomokat építő mesterek is tisztában voltak a fogalommal. Némelyik templom, katedrális köztudottan remek akusztikájú, mert eleve így tervezték. Nem a majdani hangfelvételeket készítők kedvéért, hanem hogy a szószékről a pap hangja eljuthasson a teljes felekezethez, bárhol is üljön a nagytemplom zeg-zugában.

Ennek a rögzítési-visszaadási módszernek akadt néhány hibája, amit érdemes volt kijavítani. Az egyik, hogy az így elérhető hangerő nagyjából 2-3 méter távolságig elegendő, nagyobb tereket nem lehet besugározni vele. A másik, hogy ehhez a hangerőhöz is elég nagy barázda-szélesség kell, hogy a tű, s ezzel együtt a membrán nagyot tudjon mozdulni, ezzel viszont egy jelentős nonlinearitás kerül a rendszerbe, torzítások keletkeznek. Továbbá, mind mély, mind pedig magas tartományban nagyon korlátozott az átvitel. Magasban azért, mert túl nagy az acéltű meg a hozzá kapcsolódó mechanika mozgó tömege, mélyben pedig azért, mert a barázdaméret nem bírja el a mélyhangok amplitúdóját, és a relatív kis membrán sem képes annyi levegőt megmozgatni, ami a mély hangok átviteléhez kellene.

78rpm-records-2.jpg

A megoldást az elektromos erősítés lehetősége hozta magával. Tölcsér mehet a kukába, a barázdát sem véssük szét három lejátszás alatt az acéltűvel, innentől a finoman csiszolt drágaköveké a főszerep. Zafír, majd pedig ipari gyémánt tűk váltották a nemes vasat, megjelent a mikrobarázdás hanglemez, amely hosszabb játékidővel, kisebb zajjal, szélesebb frekvencia-átvitellel, hosszabb élettartammal, és a sztereo (térhatású) zenerögzítés lehetőségével ajándékozta  meg az emberiséget. Mindez csak azért volt lehetséges, mert a jelet immár elektromosan tudtuk erősíteni, a nagyon pici tűmozgásból keletkező jelet is hangossá tudunk varázsolni. Tulajdonképpen, az egész HiFi megszületését egyedül az elektromos erősítés lehetőségének köszönhetjük.

A magnetofon, mint elsődleges hangrögzítő eszköz is abszolút kötődik az elektromos erősítés meglétéhez, bár az első mágneses hangrögzítés még acélhuzalon történt, normális minőséget ezen a téren is az elektronikus erősítők használatával lehetett elérni.

Az elektronikus erősítés előnyei

Az elektronikus erősítés korai eszköze, az elektroncső különféle változatainak ( dióda, trióda, tetróda, pentóda – heptódát nem használtak tudtommal audio erősítőnek, csak rádió-TV készülékekben, nagyobb frekvenciákon) megjelenésével szükség volt először is egy elektromos forrásjelre, egy olyan átalakítóra, amely a levegő rezgést képes elektromos jellé alakítani, a lehető leginkább lekövető, azaz analóg módon. Igen, a mikrofon, illetve a rögzített jelek esetén a szintén mágneses indukció elvén működő magnófej ill. hangszedő. Ezek lettek az elektronikus erősítők elsődleges jelforrásai. Az így létrejött elektromos jel innentől kezdve tetszőleges mértékben volt erősíthető, akár egész nagy terek behangosításáig, emellett tárolhatóvá és visszajátszhatóvá vált. A minőség fogalma ezekben az időkben még nagyon egyszerűen megfogható volt, a torzítás és a zaj volt a két legfőbb tényező, amin a fejlesztő mérnökök javítani szerettek volna. Torzítást főképp a jelátalakítók (hangszórók, mikrofonok, hangszedők) vittek a jelbe, az elektromos erősítés pedig, noha annak is volt torzítása, de akkoriban nagyságrenddel alacsonyabb, mint a jelátalakítóké - zajt termelt. Az átvihető sávszélesség (frekvencia tartomány) is jelentősen megnövekedett, immár 30-40Hz-től egészen 10-15 kHz-ig el lehetett menni, és ennek a tartománynak sem az annyira az erősítők, hanem inkább az akkori jelátalakítók képességei szabtak határt. Az elektroncsöves végerősítőket a kimenő transzformátor alkalmazása képessé tette nagyobb kimeneti áramok előállítására, amelyre nagy szükség volt a mély hangok lesugárzásához. Ehhez nagy tömegű levegőt kell megmozgatni, amihez nagy membránfelületű hangszóró kell. A nagy membrán pedig tömegéből kifolyólag érzéketlen, és a mozgatásához jelentős energiára van szükség. Vagyis, az elektronikus erősítés lehetősége nem csak a jobb minőségű jelrögzítést, de a jobb minőségű, szélesebb frekvenciájú lesugárzást, és a rádió útján a széles tömegekhez való eljuttatásának lehetőségét is magával hozta.

Nem túlzás azt mondani, hogy az elektronikus erősítés a kiinduló alapja nem csak a modern hangrögzítésnek - visszaadásnak, de az egész mai telekommunikációnak is, szegről - végről még a számítástechnikának, az internetnek, a CNC anyagmegmunkálásnak is. Az elektronikus erősítés a modern kor történetében, sőt az egész emberiség technikai fejlődésében korszakalkotó jelentőségű.

Korai audio erősítők

Az első zenei céllal létrejött erősítők – akkoriban nem volt még tranzisztor – elektroncsöves készülékek voltak. Az elektroncső története 1904-től indul, amikor is a Marconi cégnek dolgozó John A. Fleming nevű mérnök kifejlesztette a diódát. A dióda még csak az egyenfeszültség létrehozására volt jó ( az elektromos áramot létrehozó mágneses indukció csak váltakozó feszültséget tud generálni, viszont az erősítők táplálásához egyenfeszültségre van szükség) de nem kellett sokáig várni az első szabályozható átvitelű, azaz erősítésre képes eszköz megjelenéséig. 1906-ban Lee De Forest egy harmadik elektródát helyezett az anód és a katód közé, az ún. rácsot, amely az előbbi két elektróda közötti elektronáramlást képes volt szabályozni. Az új eszköz a trióda lett, amelyet Lee egyszerűen Audion-nak nevezett el…

1200px-triode_tube_1906.jpg

Az új technikát elsősorban a telefonvonali jelek erősítésére használták, de a rádiókészülékek fejlesztői is „rákattantak” az új lehetőségre. Akkoriban főképp single-ended triódás erősítőket alkalmaztak, amelyek kevés komponens felhasználásával működtek. Ez egy lényeges szempont volt akkoriban, mert az elektronikus alkatrészek egyedileg, kézzel készültek, és távolról sem voltak olcsónak nevezhetők. (Ma, egy másik minőségi szinten, visszatértünk ugyanide. A történelem ismétli önmagát, még itt is.)

Audio szempontból nézve az elektroncsöves erősítéstechnikának volt még két lényeges mérföldköve. Az egyik 1927-ben következett be, amikor is Harold Stephen Black kitalálta a negatív visszacsatolás technikáját, amelyet a mai napig is használunk az erősítőink linearizálására. (Lásd kiemelt leírásomat)

A negatív visszacsatolás

A negatív visszacsatolás egyfajta szabályozási folyamat. Látni fogjuk, hogy az egész életünk szabályozási  módszerekre épül, mindjárt mondok példákat. A szabályozásnak 3 formája létezik, a beállított, más néven statikus, az 1 bites vagy logikai (igen-nem) ill. a vezérelt vagy dinamikus szabályozás. Jó példa a statikusra, amikor pl. beállítjuk a kocsin a guminyomást, egyszer felfújjuk a kívánt értékre, majd úgy hagyjuk, nem nézegetjük tízpercenként hogy változott-e. Az egybitest jól szemlélteti az esti fogmosás esete, a kölyök vagy megmosta és akkor minden oké, vagy nem, s akkor jön az atyai tockos, aminek hatására sebesen kijavítja ezt a hibát. A dinamikus szabályozás egy változó értéknek egy előre beállított értékhez (referencia) való folyamatos közelítése. Jó példája a szobai termosztát, előre beállítjuk hány fokot szeretnénk, és az automatikusan újra felmelegíti a szobát, ha kicsit kihűlne. Az erősítőkben alkalmazott negatív visszacsatolás ennek a fajta vezérelt szabályozásnak az a speciális esete, amikor a referencia jel is változik, és a kimeneti jel is változik. Ez a kétváltozós dinamikus szabályozás.

Minden szabályozott folyamat (legyen szó egy elektromos jel pontos erősítéséről, vagy akár csak egy gép vezérléséről) azon az elven működik, hogy egy változó értéket figyelünk, és ha az az érték meghalad valamely irányba egy előre beállított megfelelőségi határt, akkor beindul egy ellenirányú korrekciós mechanizmus, ami az eltérést minimalizálja, visszatereli az elfogadható határok közé. Egyszerű példával élve, amikor autót vezetünk, a szemünkkel (különbség képző szerv) figyeljük az utat. Célunk, hogy az autót a saját sávunkon belül tartsuk (megfelelőségi határ). Ha az autó megindulna valamelyik oldal felé, ezt észlelve korrigálunk a kormánnyal, hogy az autó ismét visszatérjen a megfelelő irányba. Majd amikor az autó visszatért a szükséges irányra, visszatekerjük a kormányt középre. Ez egy humán szabályozási folyamat. A negatív visszacsatolás egy ezzel elviekben megegyező elektronikus szabályozási folyamat, amelyben a bemenő jelet összehasonlítjuk a kimeneti jellel. Ha a két jel között különbség van, azt egy különbség-képző szerv (áramkör) ellentétes fázisban (kivonó jelként) hozzáadja a bemeneti jelhez, így a folyamatban bekövetkezett hiba a kimeneten kinullázódik, helyreáll. Épp úgy, mint amikor az autó jobbra tart, mi pedig balra húzzuk a kormányt addig, amíg a jobbra tartás megszűnik.

Egyszerűnek hangzik, de valójában nagyon nem az. Mint mindennek a világon, ennek a folyamatnak is vannak hibái. Az első számú hiba az időkésés. Képzeljük el, hogy a fenti példából kiindulva, arra törekszünk, nagyon-nagyon pontosan ( !!! ) hogy az autó középen haladjon a sávban. Guvadt szemmel figyeljük az utat, de az autó egyszer csak mindenképpen le fog térni a jó irányról. Ha nagyon figyelünk, persze időben észrevesszük a hibát, gyorsan korrigálunk is, az autó hamar visszatér a rendes irányra. De minden igyekezetünk, sasszemünk ellenére, a hiba akkor is bekövetkezett, és bár gyors reakcióval hamar kijavítottuk, a keréknyomunkban bizony ott a hullám. Nem egyenesedett ki. Maximum nem tart a hullám kilométereken át, csak 20 méteren. De OTT VAN. Miért? Mert az eltérés észlelése és a korrekció között idő telik el, a korrigáló kormánymozdulat csak késve jut el a kerekekhez.

Az erősítőkben a zenei jelnek a bemenetről a kimenetre jutásáig időre van szüksége. Ez az idő, jóllehet elég rövid, de azt jelenti, hogy a kimeneten megjelenő jel nincs szinkronban a bemenettel, késik. Minél nagyobb frekvenciájú jelről van szó, a relatív fáziskésés annál nagyobb. Egy elektronikus folyamat nagyon gyorsan tud végbemenni, de a bemeneten a jel változása is nagyon gyors. Ráadásul a zene állandóan változó erősségű és frekvenciájú jelekből áll, így elképzelhetjük, hogy a negatív visszacsatolásunk időkésése miatt az egyik pillanatban erősített jelen érzékelt hibát a következő pillanatban a negatív visszacsatolás már nem ugyanabból a jelből vonja ki, hanem egy újabb, az előbbitől eltérő jelből. Így aztán az előbbi jel hibajele eltorzítja a következő jelet, ami viszont egyáltalán nem biztos, hogy azonosan torzulna az erősítőnkben. S ha másképp torzul, azt az előbbi jelből létrejött inverz (ellenkező fázisú) torzítás nem tudja kinullázni, azaz torzítás maradék keletkezik, amely majd a következő pillanatban érkező jellel játssza el ugyanezt. Végig, amíg csak szól a zene.

basic_oscillator_feedback_circuit.jpg

 A visszacsatolt erősítők mindig adnak ki magukból torzítás maradékot egy zenei jel esetén. Sajnos maga a visszacsatolási technika nem oldja meg száz százalékosan egy erősítő torzításának a problémáját. Sőt ! Attól függően, hogy milyen mértékű visszacsatolást alkalmazunk (azaz, mennyire fogjuk szorosan a kimeneti jelet, az autós hasonlatban mennyire reagálunk gyorsan a kormánnyal) az erősítő harmonikus torzítását ugyan csökkenthetjük, viszont behozunk a képbe egy újabb fajta, az előbbinél sokkal kellemetlenebb torzítás-formát, a tranziens intermodulációs torzítást, amit az emberi hallás sokkal kevésbé tolerál, mint a harmonikus torzításokat.

A tranzisztorok sokkal nagyobb erősítésre képesek, mint a csövek, így a tranziens intermoduláció létrejöttének pillanatában a visszacsatolás időkésése miatt az áramkör nem tudja korrigálni a hibajelet, amit az abban a pillanatban nyílt hurkú – visszacsatolás nélküli – állapotban levő félvezetős erősítő nagyon fel tud erősíteni, sokkal jobban, mint bármilyen cső. Ez a durván felerősített hibajel meg is fog jelenni a kimeneten. A korai tranzisztoros erősítők (és valljuk be, a mostaniak közül is elég sok) kemény, természetellenes, fülsértő hangzása emiatt alakult ki. A mérnökök még nem ismerték fel a tranziens torzítások forrásait és természetét. Az erősítőket szinusz jellel mérték, amely mérve tökéletes eredményt, ezred vagy akár tízezred százalékos torzításokat mutatva arról győzte meg őket, hogy az elektronika kiváló, szemben a csöves dolgok 0,5-1% körüli, ezerszer nagyobb torzításával. Meghallgatva azonban egész más volt a helyzet. A verseny valamikor az 1980-as évek vége, 90-es évek környékén kezdett a félvezetős technika javára eldőlni, amikor megjelentek az első mélyebb tanulmányok a TIM (Tranziens Inter Moduláció ) keletkezéséről. Ezek között élen járt Matti Otala, aki a Harman-Kardon Citation erősítők tervezőjeként folytatott behatóbb tanulmányokat a témában. Mai szemmel nézve, Otala csak a féligazságig jutott el, de a munkásságának nagy érdeme, hogy a világ mérnökei felfigyeltek egy megoldandó problémára. A mai kifinomultabb (még mindig elég ritka) félvezetős erősítők már sokkal kevésbé szenvednek a TIM jelenségétől, emiatt (és más összetevők miatt) a hangjuk immár nem éles, ugyanannyira, vagy még inkább természetes, mint bármely jobb csöves erősítőé. A negatív visszacsatolás nem csodaszer, a jó eredmények eléréséhez ezt a technikát is „ki kell szolgálni”, tudni kell, hogyan és milyen környezetben, beállításokban alkalmazzuk, hogy a hatása nagyrészt pozitív legyen.

 

A másik mérföldkőként a Williamson erősítő kapcsolás 1947-es megjelenése szolgál, ezt a pillanatot tartjuk a mai modern audio erősítés nulla kilométerkövének. A Williamson erősítő első alkalommal használt kettős félhullámú erősítést negatív visszacsatolással egybekötve. (Bővebben erről itt olvashatsz: http://www.oestex.com/tubes/williamson.htm ) Bizonyos értelemben minden mai erősítőnk ( a single ended triódásokat kivéve ) ennek a kapcsolásnak a logikáját követi – jó távolról. A második világháború után kezdődött a csövek arany korszaka (Golden Age) amelynek főképp a rádiózás és a TV megjelenése voltak a fő húzóágazatai, de a 60-as évektől elkezdődött a High-Fidelity, azaz a magas minőségű otthoni zenelejátszás korszaka is. Erre az időre esett a szintén az elektroncsövek alkalmazásához kötődő másik fejlesztés, az ultralineár kapcsolás ( Alan Blumlein, 1937 ) és az ehhez szükséges speciális kimenő trafó elterjedése, amely jelentős mértékben csökkentette a csöves erősítők torzításait.

1962-től átlépett a világ a tranzisztor-korszakba. A tranzisztor, mint alternatív erősítő eszköz számos előnnyel kecsegtetett az elektroncsőhöz képest, ezek közül elsősorban a miniatürizálás lehetőségét kell megemlíteni, ugyanazt az erősítést tranzisztorral huszad akkora helyszükséglettel lehet megoldani. Másik előnye, hogy nincs szükség energiaigényes fűtésre, tehát használata sokkal gazdaságosabb, előállítása pedig nagyságrendekkel olcsóbb. Az élettartama sokszorosa bármely cső élettartamának, ha az ismert működési határain belül használjuk. Ezek nagyon komoly előnyök, de létezik egy, amely ezekhez hasonló fontossággal bír, de ritkábban kerül említésre. A tranzisztor gyártható kétféle polaritású változatban, pozitív, ill. negatív feszültség használatára, míg az elektroncsövek csak egypólusúak. Továbbá, a félvezetők nagyon széles áramtartományt tudnak átfogni, mikroAmperektől a száz Amper nagyságrendjéig. Emiatt a tranzisztorral létrehozható kapcsolások variációs száma nagyon nagy, a végtelen felé tart, azaz a tranzisztoros erősítés-technika egy nyitott rendszer, amely fejlődőképes, rugalmasan az adott feladathoz tervezhető, alkalmazás-specifikusan kialakítható. Szemben a csövekkel létrehozható kapcsolások limitált számával, amely miatt kapcsolástechnikai szemszögből nézve, a csöves technika egy zárt, nem igazán fejleszthető rendszer.

A 80-as évekre a tranzisztorok fenti teljesen nyilvánvaló előnyei okán néhány speciális alkalmazási területet leszámítva (audio, rádióadók, stb.) a cső alapú elektronika technikailag teljesen elavulttá vált, a világ elektronikai ipara áttért az új technológiára.

A cső, mint erősítő eszköz mindazonáltal rendelkezik néhány kézzel fogható előnnyel a tranzisztorokhoz képest, ezt sem lehet elvitatni. Ezek:

  1. A cső sokkal jobban alkalmazható nagy feszültségű alkalmazásokban
  2. Nagy hőterheléssel járó, nagyfeszültségű alkalmazásokban szinte egyedüli üdvözítő megoldás a mai napig is ( pl. rádió adócsövek )
  3. A cső jól tűri a saját működési tartományán túli extrém behatásokat, túlfeszültséget, túlterhelést, sokkal hosszabb ideig, mint egy tranzisztor
  4. A csőben az elektron áramlás vákuumban halad, nem egy hőmérséklet-változás függő karakterisztikájú szilicium tömbben. Emiatt az átviteli karakterisztika független a rajta áthaladó áram hőhatásától. Ez a tranzisztorok elsődleges problematikája a csővel szemben.
  5. Túlterhelés esetén, amikor a cső eléri az átviteli képességének limitjét, a létrejövő jeltorzulás (klippelés) sokkal simább lefutású, mint az a tranzisztoroknál jelentkezik. Ez csak egy elvi előny, sem egyik, sem a másik eszközt nem célszerű a végső határokon használni. Normális tervezés esetén egy erősítő szokásos használata során a klippelés nem következik be.

A csöveknek a fenti előnyök mellett a tranzisztorral összehasonlítva van jó néhány hátrányuk is:

  1. Sokkal drágábban gyártható
  2. Energiaigényes a használata (katódfűtés)
  3. Nagy hőtermelés
  4. Nagy helyszükséglet
  5. Külső rezonanciákra sokkal érzékenyebb
  6. Sokkal rövidebb élettartam
  7. Külső mágneses zavarásokra érzékenyebb
  8. Kis áramterhelhetőség
  9. Csak nagyobb feszültségeken működik
  10. Számos hétköznapi elektronikus szabályozási feladatra alkalmatlan ( pl. elektromotorok meghajtása)
  11. Audio szemszögből nézve, az azonos típusok között is jelentős a hangkarakter különbség a különböző gyártóktól származó példányokon. Egyetlen cső sem neutrális, mindegyik saját karakterrel rendelkezik.
  12. Egy gyártótól származó, azonos szérián belül is jelentős a gyártási szórás, az egy búrán belüli két „csőfél” együttfutása sem megoldott. A válogatás időigényes és költséges.
  13. Az élettartam során a paraméterei változnak, a cső „öregszik”

Kapcsolástechnikák

A műszaki érdeklődésűek – hacsak már ezt eddig meg nem tették – tájékozódhatnak a csöves és tranzisztoros alapkapcsolásokról itt: http://www.elektroncso.hu/cikkek/csoalap.php illetve itt: http://megtestesules.info/hobbielektronika/elektronika/05_transistors.html

E helyen nem szeretnék további konzekvenciákba bocsátkozni a csövek audio alkalmazásáról, ezt már korábban megtettem ebben a cikkemben, kérem a Kedves Olvasót, ha érdekli, szánjon egy kis időt annak elolvasására is. (Csőpártiak közül csakis az erősebb idegzetűeknek ajánlott, a többiek készítsék ki a repülősót...)

cmj.jpg

Hadd foglaljam össze, röviden.

Ha jól megnézzük, a csöves és a tranzisztoros erősítők alapkapcsolásai nem térnek el egymástól lényegesen. Ebből logikusan gondolkodva elég hamar el lehet jutni arra a felismerésre, hogy  egy kalap alá vették a két erősítő eszközt, működésüket szinte azonos módon magyarázzák. A mai napig is egyformán magyarázzák... Ezenközben sajnos "elfeledkeznek" arról is beszélni, hogy a két eszköz homlokegyenest eltérő módon tud viselkedni más, nem szokványos (nem alapkapcsolási) körülmények között. Amely gondolat elvezethetne oda, hogy a két eszközt ezekben az alkalmazásokban teljesen másképp, az ABBAN a kapcsolásban felmutatott tulajdonságaikat figyelembe véve kellene kezelni. Csöves elektronikák esetében ez a tranzisztorok elterjedésekor már jól működött (volt a technika mögött már 60 évnyi fejlődési időszak) a tranzisztorok jellemzőit még csak tanulgatta a világ. Most, miután a tranzisztor mögött is van 60 év fejlesztési, megismerési időszak, már erről az eszközről is tudjuk, hogyan működik valójában. Az új technika eltérő tulajdonságaiból eredő következmények sajnos nem, vagy csak részleges érvénnyel voltak ismertek a tranzisztor-kor hajnalán ( sorry Hungária együttes ). Ez oda vezetett, hogy évtizedeken át (!!!) kriminálisan gyenge hangú félvezetős erősítők születtek, ez még a nagy márkákra is épp úgy igaz, sőt a tendencia még most is jelen van. Mostanra azonban a félvezetős technika is kinőtte magát, minőségi és megbízhatósági szempontból is szintet lépett, megfelelően alkalmazva messze túlmutat a csöves technika lehetőségein. Két problémánk van. Az egyik hogy az audio iparban ma is kevesen ismerik a megfelelő alkalmazás módjait, ma is kevesen tudnak élni a tranzisztorok teljes potenciáljával.(Menj el Münchenbe, és számold meg egy kezeden...) A japán mérnökök a 80-as években már tudtak, de azóta a marketingesek nyertek. Manapság (kb.10-15 év óta) kezd pozitívba fordulni a történet, növekvő számban születnek kitűnő tranzisztoros, MOS-FET-es gépek. A másik gondunk pedig, hogy sajnos a retro gondolkodású audiofil hitvilágban egyenlőre kevesen ismerték fel még ezt ahhoz, hogy a közvélekedés is szinkronba kerüljön ezzel a ténnyel. Azért haladgatunk, de nagyon lassan.( Ma úgy tűnik, az információ a fejekben többet torzul, mint bármilyen elektronikában, a fejlesztéseinket lassanként máshová kell koncentrálnunk ...) És hát, időnként a kereskedők üzleti érdekei sem feltétlenül hajtják a kollektív fejlődés malmára a vizet, ezt jól tetten lehet érni. Nem lehet nekik felróni, ez a dolguk. Ebből élnek.

Globálisan nézve, a hifi erősítés a félvezetők használatának egy nagyon marginális, szűk kis részterülete, amelyre nagyon kis figyelem terelődik a világ mérnök-társadalmában. Az itt elért eredmények, új ismeretek pedig nem osztanak-szoroznak semmilyen más félvezető felhasználási módban, így azok továbbra sem válnak elegendően fontossá ahhoz, hogy egyetemi szinten, már a mérnöki képzésben át lehessen állni egy kicsit másfajta gondolkodásmódra. Így hát borítékolhatóan belátható ideig a mai szerencsétlen állapot fog konzerválódni. Továbbra is kevesen fognak tudni a jobb elektroncsöves gépekkel azonos, vagy magasabb színvonalú félvezetős erősítőket gyártani, amelyek túl kevés emberhez fognak eljutni ahhoz, hogy az audiofil társadalom egésze reális képet alkothasson magának a két technika eltérő potenciáljáról.

Ha Mohamed nem megy a hegyhez, a hegynek kellene menni Mohamedhez. Hegyeket pedig csak a hit mozgat… ( Az emberiség azért nem foglalkozott a repülés lehetőségével 5000 éven át, mert azt hitte, hogy nem lehet. Ma meg már fel se szállna a vonatra Londonig )

Nemsokára folytatom. Következő rész: Erősítő típusok, fajták és azok jellegzetességei, problémái

 

NGP@AudioWorld

2020 Április

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://audioworld.blog.hu/api/trackback/id/tr1715594572

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

tunerman 2020.04.06. 21:48:07

Az erősítőkben alkalmazott NFB hatasmechanizmusa szerintem elvileg hibás, erről írtam korábban a Hobbielektronika.hu fórumon is:
"Azért gondold végig, hogy ugyanazok az aktív/passzív alkatrészek amelyek miatt a kimeneten torzított jel van - mitől változtatnák meg a paramétereiket a visszacsatolt jel hatására?
Természetesen ez nem történik meg, így az NFB hatása sem váltja meg a világot...és ezen semmilyen műszaki halandzsa nem fog segíteni, mivel ez egy elvi probléma."
www.hobbielektronika.hu/forum/csoves-erosito-keszitese?pg=2104
Továbbá szó van arról, hogy miért vannak a tömeggyártásban kizárólag NFB-t használó erősítők.
TJ.

zsigmondbela 2020.04.12. 20:23:14

nagyon jó,és elgondoltató írás--én is ezt tapasztaltam--köszönöm
süti beállítások módosítása