Eredetileg úgy terveztem, hogy az audio-bullshit (angol: bivalyszar, értsd: duma, hasba akasztó szöveg, hülyítés) gyűjteményemet majd ugyanolyan tematikusan fogom folytatni, ahogy azt az előző részben sikerült elkövetnem. Sajnos bárhogy igyekszem, nehéz volna ezen az irányelven menni tovább. Akkor se vége, se hossza nem volna a dolognak, hiszen csak kábel ügyben annyi féle nézet, magyarázat, jól hangzó ideológia látott már napvilágot, hogy lehetetlen ezek között igaz és akár tapasztalati, akár műszaki oldalról alátámasztható jó fogódzót találni.

Tehát úgy döntöttem, maradok az ad hoc módszernél, ahogy az eszembe jut egy-egy szaftos bullshit, az fog következni a sorban, nem törődve azzal, ha a csapongás hibájába esem. A lényeg így is ott lesz a sorok között. Vágjunk is bele szerintem.

Rögtön itt az első igazi bullshit, amit orrba-szájba kap az ember a különböző fórumokon, amúgy jellemzően minden fórumon, s mindenütt ugyanazoktól az emberektől. Ha helyi érték szerint rangsorolnám a baromságot, nálam ez a szöveg a No.1. a mindent vivő Number One, az összes tévhit között. Úgy szól: „A kábeleknek nincs saját hangja, minden kábel egyforma”, vagy az ebből derivált következő:  „A drága kábel az népbutítás és lehúzás, semmivel sem jobb, mint az olcsó.”

BRRRRRRRRR ! Bullshit csengő !!!!

Ahogy a figyelmeztető kolompolás lassan elhallgat az ember fejében, csak állsz ott értetlenül, hogy MI VAAAN ???? Már hogy volna két különböző szerkezetű, anyagminőségű, kapacitású, hullám-ellenállású, hosszúságú, különböző csatlakozójú, szigetelésű s még ki tudja hány más változójú kábel egyforma??? Ez a kijelentés már az elméleti fizika szintjén sem igaz, amiről már tudjuk, hogy az érzékelhető világ működésének csak egy nagyobb részét írja le, egy kisebb (???) rész érdekes jelenségei még elég sok üres lapot fognak megtölteni a jövő fizika könyveiben.

Amikor pedig a gyakorlatban, egy közepes vagy annál jobb rendszerben cserélgetjük a kábeleket, azok között teljesen egyértelmű kvalitatív és/vagy kvantitatív különbségeket lehet felfedezni, szimplán füllel, még nagy hallgatási gyakorlat sem kell hozzá. Ezek után nagyon meghökkentő, amikor komoly audiofilnek tartott emberek szerint két kábel között csak minimális különbségek vannak, ha egyáltalán vannak. Autós hasonlattal élve, ez kb. olyan, mintha azt sulykolná valaki belénk, hogy egy széria Opel Corsa és egy Porsche 911 Carrera között minimális a differencia, hiszen mindkettőnek négy kereke van, mindkettő benzinnel megy, és mindkettővel el lehet gurulni innen odáig. Ő kipróbálta, és Isten bizony, semmilyen különbséget sem vesz észre… Rendben. Képzeljük magunkat egy városi dugóba, ahol az ötméterenkénti araszolgatás közben egyik autó képességeit sem tudjuk érvényre juttatni. A Blahától  Osztyapenkó kapitány hűlt helyéig fej-fej mellett, tényleg nem lesz nagy a különbség. Ott azonban ledobja addigi korlátait a rendszer, és Fehérvárnál, de Siófoknál már nagyon biztosan mindenki tudja melyik ülésbe érdemes beleülni. A kábelek azonossága is épp ilyen. Ha a rendszer (és ide sorolom a Kedves Hobbytárs hallását is, az is a rendszer része, ahogy az akusztika is) nem engedi, nem lesz nagy a különbség. De ha más rendszerben hallgatjuk, a különbségbe még tán Osztyapenkó kapitány is beleremegne, még legutóbbi, kimerevedett állapotában is.

A kábelezés eléggé rendszerfüggő, vannak olcsón is jó kábelek, drágán is kevésbé jók, mindenkinek meg kell találni az ízlésének, pénztárcájának és rendszerének megfelelőt. De minél jobb rendszerbe illesztjük őket, annál nagyobb lesz köztük a különbség.

Van még egy másik kedvenc gőzölgő bullshitem, hogy a digitális jel nullákból meg egyekből áll.  Szép számmal akadnak ennek a nézetnek a hívei is, szigorúan iskolai tanulmányaik alapján. ( A digitális technikában az információt elméletileg alacsony és magas jelszintek hordozzák, a nulla az 0 Volt feszültség, „low state” állapot, míg az egy az 5V, vagy 3,3V azaz High state állapot, kb. mint egy villanykapcsoló, ég vagy nem ég…. ezt elméletben így tanítják.)

Gyakorlatban azonban, sajnos (tényleg sajnálom, könnyebb volna az élet ) a digitális audio technikában nem egészen így van. A két ideális szélső helyzet között még van egy csomó köztes helyzet, amelyek ugyan csak félhivatalos digitális jelek, de mivel megjelennek egy D/A konverter bejáratán, az azokkal is foglalkozni fog, és konvertál. Félhivatalosan. De nem félgőzzel, nem, teljessel. A dolog szemléltetésére két jó módszert is tudok. Az egyik kb. 20 éve esett meg velem, egy Micromega Junior CD-játszó tuningja alkalmával kiszereltem a Philips CDM-4-es meghajtót a gépből, és fellógattam 4 db befőttes gumira, úgy hogy a szalagkábel ugyanúgy a panelhez csatlakozott, mint addig is. Rátettem ugyanazt a lemezt, amit pár perccel azelőtt hallgattam, még a gép gyári állapotában. Éééés…láss csodát, a fellógatott kis futómű most sokkal nagyobb térből kezdett szólni, a zene teljesen szétterjedt a térben, a szoba falai mintha nem is lettek volna, rengeteg finom információ, felhang, pici zörejek lettek hallhatóak, amiket eddig nem olvasott ki a lézer. Pedig eddig sem ugrott, nem adta jelét adatvesztésnek. Ha a lemezen a pitek ugyanolyan mélységben vannak jelen, és a lézer nem téveszti el a sávot, nem ugrik, akkor ezeket a jeleket korábban ugyanannyira ki kellett volna olvasnia, mint most, fellógatva. Azt értem, hogy az embernek fellógatva hirtelen megváltozik a világképe, de ezt addig egy CD transzportról nem tudtam elképzelni. Azóta annál inkább.

Még mielőtt a mechanikát kezdenénk szidni, váltsunk elektronikára, és éljétek át velem azt a nemrégiben szerzett tapasztalatot, hogy bizony az USB kábelen sem csak egyek és nullák mennek hin und her (német: ide-oda). Azt nem gondolom, hogy egy nulláról 5V-ra való ugrást a kábel másik végén másként lehetne értelmezni. De amikor nálam járt legutóbbit megelőző alkalommal Menyhárt Laci (alias Core Audio) és közös barátunk, magukkal hoztak egy hét számjegyű árcédulával bíró speciál USB „audio” kábelt is. Az este nagy részében ezzel hallgattunk zenét, fantasztikus felbontásban, a Core Audio új Audio PC-jével és DAC-jával. A találkozó ( nevezzük szeánsznak) végén a kábel kvalitásait tisztázandó, elkérték az otthon általam használt mezei USB kábelemet, és lecserélték a milliós kábelt. Na, egyből vége lett a szép világnak! Felbontás, térérzet, dinamika, életkedv, mind elment a kukába, egyetlen kábel cserétől, ami, mint tudjuk, csak egyeket meg nullákat továbbít, innen oda…. bullshit !

Sajnos nem vagyok elég jól informált ahhoz, hogy megmondhatnám, miféle jelek bújnak meg a sok egyes és nulla között, de az biztos, hogy a bújkálók a hallható audio spektrum nagyon lényeges részét hordozzák – jobb helyeken. A két fenti eset, bár eltérő kiváltó okból, mégis nagy hasonlatosságot mutat egymáshoz. Mindkét esetben külső zavaroktól mentesítettünk egy digitális jelfolyamot, az első esetben egy mechanikai rezonancia-mentesítés során tudtunk kiolvasni a lemezről nagyon finom kisjelű digitális információt, ami később a gépbe visszaépített futóművel ismét lehetetlennek bizonyult, a második esetben pedig a tisztán elektromos digitális jel szenvedett az olcsó kábelen olyan, hallásra lényegi veszteséget, ami nem történhetett volna meg, ha tényleg csak 0-kat és 1-eket továbbítunk rajta. Ennyit a tankönyvekről.

A következő eszembe jutó klassz bullshit-téma, ez is rangos helyen áll a kedvenc ökörségek listáján, az úgy hangzik, íme: „A csöves erősítők sokkal zeneibbek, hallgathatóbbak mint a tranzisztorosok”

Nem volna ezzel a véleménnyel szemben még nekem, megrögzött félvezető-hívőnek sem egyetlen rossz szavam, ha úgy szólna, pl. hogy „ vannak olyan csöves gépek, amelyek a tranzisztorosok nagy részénél sokkal zeneibben, hallgathatóbban szólnak” vagy netalán, „ X csöves gép ebben a rendszerben hallgatva, nekünk jobban tetszett, zeneibbnek hallottuk, mint Y tranzisztoros erősítőt”. Ez mind nagyon oké.

Sajnos a hifi témakörében is rengeteg általánosításnak lehetünk szem és fültanúi. Mi több, az is teljesen jellemző, hogy míg a tranzisztor hívők készséggel elismerik a nagyon jó (!)  csöves elektronikák  kvalitásait, addig az ellentábor mereven, sőt hevesen elutasítja annak még csak a távoli lehetőségét is, hogy egy homokszemből több, élménygazdagabb zene érkezhessen, mint a vákuumon át. Az ilyen általánosításokkal az a legnagyobb baj, hogy idővel ráülnek a köztudatra, és még olyanok is erre a véleményre helyezkednek, csak hogy ne menjenek szembe a közvélekedéssel, akik soha életükben nem hasonlítottak egymáshoz két akármilyen erősítőt sem. Volt már ilyen esetem. Az igazi gond a hibás általánosításokkal az, hogy konzerválják az egyén, ill. a közösség mentális állapotát, amiből ezután sokkal nehezebb továbblépni. Ahogy azt mostanában oly gyakran látni lehet.

A valóságban az a helyzet, hogy van néhány, igaz kevés, nagyszerű tranzisztoros vagy MOS-FET-es gép, amelyek simán jobbak, mint a legtöbb csöves, szinte minden paraméterükben és meghallgatás alapján is. A gond az, hogy annyira kevés ilyen van, ( idehaza különben nagyon jól állunk e téren !!! ) hogy a többség csak a gyenge minőséggel találkozik általában, és azokhoz képest értelmezi a csöves technika vitathatatlan hallgathatóságát. Ezek a gépek egyetlen hendikeppel születtek: a világító csövek látványát, s az ebből eredő romantikus érzelmeket nem tudják produkálni. Azért ennek a világnak is megvan a maga bája. Egy csúcskategóriás félvezetős erősítő sokkal nagyobb teret enged a szabad hangdoboz választáshoz, mert sokkal nagyobb a teljesítménye, elboldogul az érzéketlenebb dobozokkal is. Továbbá, a nagyon drága csövesek mellett, az értő kézzel épített félvezetős erősítők  sokkal neutrálisabbak, kevésbé vannak állandóan jelen a hangképben. A legtöbb csöves gépre, minden hallgathatóságuk mellett, ez nem áll, mind jellemző saját karakterrel bír. Egy idő után – számomra legalábbis - elég zavaró mindig ugyanazt a hangkaraktert hallgatni, minden egyes lemezről. Persze itt is vannak kivételek.

A lényeg: mindkét oldalon vannak (kis számban) elsőrangú gépek, a többi meg olyan középszar elmegy, vagy az alatti, csak az egyik ezért rossz, a másik meg amazért.

Bullshit vadászatunkban még egy utolsó kesztyűt fel kell vennünk, de megéri, mert nagy hasznot hajthatunk magunknak a tisztánlátással. Utolsó generális audio-őrületem így szokott szembe jönni: „A hangszóró a legfontosabb, egyben a leggyengébb láncszem, abból kell a legdrágábbat, az elérhető legjobbat megvenni”

Ez a nézet érvényes lehetett valamikor a kilencvenes évek elejéig bezárólag, azóta azonban egyre kevésbé igaz, sőt mára épp hogy nagyon nem igaz.  Anno, amikor ezt valaki kitalálta, azt tapasztalhatta, hogy hiába vesz meg egy top kiépítésű Linn Sondeket egy Systemdek vagy egy Manticore  helyett, vagy hiába cseréli le az Audiolab erősítőjét pl. egy Krell 100W-os A osztályúra, valójában nem történik hatalmas ugrás a hangminőségben. Azt csak egy sokkal komolyabb hangdoboz tudta meghozni. Így VOLT, semmi vita.

Azonban, az idők megváltoztak azóta.

A 80-as évektől kezdődően megjelentek az olcsó, de nagyon jó minőségű hangdobozok, gondoljunk csak pl. a Mission 760-ra, a Celestion SL6-ra, A KEF Coda 8-ra, a Q1-re, a Heybrook HB1-re, a JPW AP2-re, vagy a Linn Tukan-ra. A sor azóta is töretlen, ma is jó néhány 100-300 ezer Ft körüli kitűnő hangdoboz érhető el, amelyek bőven benne vannak abban a kategóriában, amit már jól hallgathatónak, elegendően dinamikusnak, széles frekvenciasávúnak, koherensnek, zeneileg kifejezőnek, jó felbontásúnak és elegendő teljesítményűnek tarthatunk.

Ezek a dobozok elég jók ahhoz, hogy jól mutassák az eléjük kötött elektronika erényeit-hibáit. Tételezzük fel, hogy rendszert építünk, az erre szánt pénzünket fel kell osztanunk az elektronika és a doboz között. Vegyük úgy, a forrás már megvan. Ha követnénk a fenti „jó tanácsot”, az fog történni, hogy a dobozra elmegy 70-80%, az elektronikára marad 20-30%. Veszünk egy nagyon jó, nagyon transzparens, nagyon felbontóképes hangdobozt. A maradékból pedig veszünk mellé egy nagyon gyenge, maximum alig közepes erősítőt, ami ennyiért mindent tol, csak jó zenét nem. Az elektronika idegesítő hibáit a csoda dobozunk minden pillanatban kérlelhetetlen őszinteséggel tolja a képünkbe, amivel azonban egyben tönkre is teszi a zenehallgatási kedvünket. Mondhatnók, oké, majd veszünk mellé egy extraklasszis elektronikát, ha összejön rá a pénz. Rendben. Ez évekig is eltarthat. És addig? Nem hallgatunk zenét, mert nem igazán jó?

Gondolkodhatunk másképp, logikusabban. A pénzt továbbra is fel lehet osztani 80-20%-ban, de most az erősítő javára. a 20%-ból simán kijön egy mai jó minőségű kisdoboz, ami jól tartja is az árát, és bármikor eladható lesz, ha később feljebb tudunk lépni. A 80%-ért (500 ezer – 1,5 millió Ft…) megvett jó minőségű erősítő pedig jól fog szólni a kis dobozokkal is, zene lesz, és nem egy fülsértő torzítás-halmaz, mint az előző példában. Amikor később a dobozzal is feljebb lépünk, az a jó erősítővel továbbra is szeret majd együtt élni, és mi is velük.

Az elmúlt évtizedekben az történt, hogy az olcsóbb és a drágább dobozok hangminősége eléggé közeledett egymáshoz, míg a rossz és a jó elektronikák között nagy lett a minőségi ugrás. Ma okosan gondolkodva, teljesen egyértelmű, hogy a pénz nagy részét a jó végső minőség letéteményesére, a jó elektronikára érdemes költeni. Az olcsóbb dobozok is meghökkentően jól fognak szólni.

Remélem, hogy ezzel a kis monstre Bullshit-gyűjteménnyel fel tudtam hívni a figyelmet arra, hogy mennyi teljesen alaptalan „ajánlás” kering közszájon, még az említetteken kívül is, amelyeket kellő kritikával érdemes fogadni, majd a maguk helyére tenni. A hifi nem olcsó hobby, egy-egy erdőbe vivő ajánlás néha sok százezer elvesztett Forintban mérhető, ami sokszor csak hosszabb távon válik nyilvánvalóvá.

Nagy Gábor Pál @AudioWorld

2019 Április