Nem nagyon szeretek mindent Ádámnál, vagy még inkább Évánál kezdeni ( Gizi állati dögös... és időnként féltékeny ), de most ebben a cikkben, lévén szó egy phono elektronikáról, úgy vélem célszerű néhány alapfogalmat csak érintőlegesen leporolni. Mondom ezt azért, mert felnőtt egy olyan nemzedék, amely a digitális érában szocializálódott, az analóg lemezzel csak mint retro utánérzésű őskövülettel találkozott, amit fura ízlésű gyűjtögetők böngészgetnek, koszos kartondobozokból, valamelyik ócskás piacon. Szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy ennek a blognak az olvasótáborában is akadnak olyanok, akik homályos fogalmakkal rendelkeznek a phono erősítő mibenlétéről, nem is beszélve annak fontosságáról egy analóg alapú rendszerben. Nekik tolnék itt egy kis szellemi elsősegélyt, mielőtt a lényegre térnék.

Szokás szerint, akik phono-expertnek érzik magukat, most ugorjanak egyet, a következő bekezdésre.

Mi fán terem a phono-erősítő?

Az analóg lemez lejátszása során mechanikai rezgéseket alakítunk át azoknak pontosan megfelelő ( analóg ) elektromos jellé. Tulajdonképpen az egész analóg technika arról szól, hogy a hangrezgéseket pontosan lekövetjük egy membránnal ( mikrofon ), majd átalakítjuk a membrán mozgását elektromos jellé, amit rögzítünk ( studio magnó ). Keverjük, beállítjuk a szinteket, a szimmetriát, stb. majd az így összeálló műsoranyagot ismét csak analóg ( lekövető ) módon mechanikai rezgéssé ( lemezbarázda-moduláció ) alakítjuk át, a présmatrica apalenyomatának vágásakor. Lejátszáskor ennek a folyamatnak az ellentettje zajlik le, a barázda falaiban tárolt rezgéseket elektromos jelekké alakítjuk ( pickup ), erősítjük, majd ismét jön egy membrán ( hangszóró ) ami ismét akusztikus rezgésekké alakítja vissza a jelet. Bocsánatot kérek mindazoktól, akiknek ez az alap információ már a könyökén jön ki, de egy csecsemőnek minden vicc új. Maradjunk a lejátszásnál. Az analóg lemezzel, meg általában a mechanikai rögzítéssel számtalan problémát viszünk a rendszerbe.  Az egyik az, hogy ahhoz, hogy a lemez két oldalán elférjen egy 40-50 perces anyag sztereoban, ahhoz a barázda szélessége relatív kicsi lehet csak. Emiatt a barázdába vágható moduláció mértéke is kicsi lehet csak. Továbbá a tű sem tud lekövetni akármekkora kitérést, kis torzítás mellé kis kitérések tartoznak. A dolog a mély hangokon kritikus, itt térne ki nagyon a tű (nézd meg mekkorát mozdul a mélyeknél a hangszóró membrán, a tűnek is ekkorát kéne mozdulnia kicsiben), és itt lenne nagyon széles a barázda. Lenne, ha nem módosítanánk a lemezbe vágott jel szintjén, frekvencia függően. Ha a mély hangokat egy előre meghatározott görbe szerint csökkentjük, és úgy vágjuk a lemezbe, minden elfér, és a tű sem mozdul túl nagyot. Majd a lejátszáskor egy inverz görbe szerint visszaerősítjük, és így visszakapjuk az eredeti jelszinteket. Egyszerű és nagyszerű. Valami más dolog történik a magas hangok territóriumában. Ott nincs nagy kitérés, és ha a tűt pontosabban akarjuk vezetni a barázda modulációjának megfelelően, jobb volna, ha nagyobb kitérés volna, azt könnyebben követi a tű. Ráadásul, ahogy a tű fut a barázdában, keletkezik egy súrlódó zaj, amit nem szeretnénk végig „élvezni” az egész lemez során. A tűzaj egy viszonylag magas hang tartományban, afféle sziszegésként érkezik. Ha a magas hangokat a lemezen kiemeljük, akkor a tű követését is javítjuk, ill. a tűzajnak a magas hangok mértékéhez képesti arányát is javítjuk. Aztán, a lejátszáskor itt is egy inverz karakterisztikával a magasakat a korábbi kiemelés fordított arányában levágjuk, amivel együtt a tűzajt is hasonló mértékben csökkentjük.

RIAA szabvány

Mit tettünk? Egyszerre oldottunk meg három problémát. A tű követési hibáját minimalizáltuk, a műsoranyag elfér a lemezen, és jelentősen lecsökkentettük a zajt. Igen, a fentiekből a gondolkodó Olvasó hamar rájön, hogy a folyamat kritikus eleme a megadott kiemelési / vágási karakterisztikához való nagyon pontos ragaszkodás. Korábban, még a 40-es, 50-es években a különböző lemezgyárak különböző karakterisztikákat használtak, és ha nem tudtuk a lejátszó berendezésünkben ugyanazt beállítani, az eredmény egy megváltozott hangtónus lett, furán szóltak a lemezek. Aztán a 60-as évektől kezdve az amerikai RIAA ( Record Industry Association of America ) kiadott egy ajánlást az egységesen követendő lemezkódolási karakterisztikára, ami elég hamar szabvány is lett. Ez 1 KHz –es vonatkoztatási frekvenciához rendeli a 0 dB jelszintet, ehhez képest 20Hz-en -21,4 dB csökkentést, 20KHz-en pedig + 19,7 dB kiemelést ír elő a lemezvágáshoz, ennek inverzét a visszajátszáshoz. Valójában egy 12 dB / oktáv meredekségű egyenest közelítünk, úgy hogy két időállandót adunk meg mint szűrőfrekvenciákat , ezek a 75us és 318 us amelyek megfelelnek az 500Hz és 2122 Hz töréspontoknak. Természetesen a görbét ennél sokkal pontosabban is leírják, a fenti táblázat szerinti formában.  Nem szeretnék erről a témáról itt mélyebben értekezni, pedig lehetne, ide citálva a lejátszási görbe 1976-os IEC ( International Electrotechnical Commission )-féle módosítását – 3180 us-os töréspont hozzáadása - , vagy a nagy port kavart Neumann ultrasonic szűrőpont beillesztése – 3,18 us – amelynek létjogosultsága aztán sok nyomozgatás után végül nem nyert teljes bizonyságot.

Akinek van kedve erről bővebben olvasni, és még angolul is tud, van egy jó cikk Keith Howard-tól a Stereophile-ban itt: https://www.stereophile.com/features/cut_and_thrust_riaa_lp_equalization/index.html

A lemez említett módon való lejátszásához szükségünk van egy kifejezetten erre a célra tervezett elektronikára, amely a megfelelő RIAA karakterisztika szerint helyreállítja az eredeti jelszinteket, és felerősíti a hangszedő jelét olyan mértékre, ( kb. mint egy CD lejátszó kimenete ) hogy azt immár közvetlenül az erősítőnk bemenetére rá lehessen kötni. Ez az elektronika a phono-erősítő, amely ezen felül még impedancia-illesztést is végez, a bemenetén a szabvány 47KOhm-al fogadja a hangszedő jelét, míg a kimenetén elég alacsony az impedancia a kábel és az erősítő bemeneti impedanciájához való illeszkedéshez.

Tehát, összefoglalva, a phono erősítő egy illesztő elektronika, amely az analóg lemez vágási karakterisztikáját ellentétesen lekövetve kiegyenlíti azt, miközben illeszti a hangszedőt az annak megfelelő impedanciával ( lezárással ) és erősítéssel.

Ennyit a témában járatlanoknak. Fordítsuk komolyabbra a szót....

Milyen elvárásaink lehetnek egy jó phono-val szemben?

• Legyen precíz ( pontos RIAA görbe követés, csatorna balansz, stb. )
• Legyen kis zajú
• Legyen konfigurálható , beállítható a hangszedőnkhöz
• Legyen egyszerűen kezelhető
• Legyen jó hangú ( ezt majd lentebb jól kimazsolázom )
• Legyen hosszú élettartamú, megbízható
• Legyen jó megjelenésű
• Legyen jó ár/érték viszonya

Ha a fentieket mind meg szeretnénk valósítani egy készüléken belül, az elég drága mulatság.  A precizitás és a jó hang önmagában is egy magas minőségű elektronikát feltételez, a hosszú élettartam pedig még erre is rátesz egy lapáttal, sodródunk az ipari specifikációjú, esetleg katonai szintű alkatrészek irányába. A jó megjelenésnek is ára van, vagyis a végtermék nem lesz túl olcsó. Ettől még a jó ár / érték viszonyt lehet tartani, és a mérnöki művészet épp ebben rejlik.

Ne gondolja senki hogy a mérnöki munka az egy unalmas, hűvös dolog, szimpla számolgatások tömkelege, amely deciBelek meg milliVoltok bűvöletében telik. Az igazi mérnöki munka az művészet, mégpedig sokkal inkább az, mint bármilyen modern képzőművészeti alkotás létrehozása. Mert a mérnöknek meg van kötve a keze. Tartania kell a paramétereket. Keretek közé van szorítva, és ezen belül kell megalkotnia valami különlegeset, kiemelkedően jót. Sokkal nehezebb, mint fogni egy darab anyagot, egy adag intuíciót, formálgatni azt pillanatnyi megérzésünk szerint, és kész is van. Az így kialakuló dolgot aztán majd csak magához képest nézik, elvárások nélkül. A jó mérnöki munka ennél százszor nehezebb, százszor több sarokköve van, és százszor kevesebbre értékeli az átlagember. Fura egy világ ez. Az, hogy nem szakad le alattad a híd, hogy nem dől a fejedre az épület, hogy félmillió kilométert is el tudsz menni egy autóval, hogy az atombomba csakis és kizárólag gombnyomásra robban, mind-mind zseniális mérnöki munka, amit természetesnek veszünk. Pedig ebben aztán igazán ott az érték...

Nos hát, a mérnöki munka egyik legjellemzőbb sajátossága a választás. Szinte bármilyen eszköz tervezésekor egymásnak ellentmondó szempontoknak kellene megfelelni, ami ugyebár eléggé nonszensz, és ilyenkor jön az, hogy el kell döntenünk, számunkra melyik tulajdonság a fontos, és melyikről lehet nehéz szívvel lemondani, ha már egyszer muszáj. Példaképpen, a fenti felsorolásból a jó megjelenés melletti jó hang és a jó ár-érték viszony csaknem szöges ellenpontjai egymásnak, nehéz dolga van, vagy erős háttérismeretei annak, aki merészen nekiugrik ennek a játszmának. A Qualiton phono tervezői elég bátrak voltak ehhez.

Qualiton Phono

Megmondom nyíltan, ettem a kefét veszettül. Miután a Qualiton MC-trafó teszt után boldog tulajdonosa lettem a tesztalanyomnak, és azóta is nagy-nagy megelégedéssel használom a Clearaudio Konzept MC után kötve, nagyon kíváncsi lettem, vajon a Qualiton Phono erősítője is „tudja-e” ezt a zenei minőséget, és ugyan, mit tudhat ez a kettő együtt, rendszerben gondolkodva.

Mesterhármas

Húztam a csengőt, mint Hofi Géza ( „Te haver, figyelj... )  hadd kaphassak már kézbe egy ilyet pár napra. És lőn, nem is kellett nagyon ráutaló magatartást tanúsítanom, Fábián Laci az Audio Hungary cég ( ők gyártják a Qualiton márkanevű elektronikákat ) főnöke barátságosan bólintott, és cirka egy hétre rá már át is vehettem a csinos kis készülékeket. Azért a többes szám, mert tulajdonképpen egyetlen phono erősítő, de két dobozos, a tápegysége külön kasztniba szorult. Érthető ez a kétlakiság, az alacsony zaj igénye ( lásd a fenti listát ) mindenképpen ebbe az irányba mutat. A kettőt egy repülőgép és hadiiparból ismert csavaros-szorítós csatlakozóval ellátott kábel köti össze. ( Nagyon régen, még a 80-as években, repülőgép-műszerészként kezdtem a pályafutásom, szinte egészen biztosan van olyan a kedves Olvasók között, aki repült olyan Tupoljev géppel, amit én (is) javítottam. De esélyes hogy sok ilyen embert találhatnék. Szerencse hogy itt vagytok.... jó, jó.....viccelek.... inkább csoda.... )  :-))))))))))))

Félretéve a tréfát,  külsőre nagyon bizalomgerjesztő, elegáns hosszúkás dobozkák kerültek a polcomra, jól mutatnak egymás mellett a trafóval. Laci szólt, hogy a bejáratás nagy része még hátra van, szánjak időt erre, mielőtt fülelni kezdenék. Így aztán, bármiféle különösebb hang-optimalizálási küzdelem nélkül, először csak hagytam két napig izzani a Tungsram csöveket, majd a harmadik nap elkezdtem zenét hallgatni, szórakozásból. Előzőleg az általam nagyra tartott Indiscreet phono deszkamodellje volt nálam üzemben, jól bejáratottan ( most dolgozom a NYÁK terven, mert majd erről is szeretnék írni schlagwortokban ). Az egy tranzisztoros phono, egész másfajta erényekkel-hibákkal, és meg kell mondanom őszintén, a Qualiton phonot járatva az első napokban nagyon hiányzott. A nyers Qualiton hangszínekben nem járt messze tőle, leszámítva egy kis rózsaszínes színeződést.  A készülék belsejébe pillantva hamar meg lehet találni ennek a karakternek az okát, a Wima kondenzátorok jellegzetes hangját hallom. A különbség inkább a vidám kontra nyugodt szavakkal érzékeltethető, az utóbbi a Qualiton.

Nem adtam fel, nap-nap után raktam fel a lemezeket, olyanokat, amiket nagyon bírok, de tesztre alkalmatlanok. Pl. Kraftwerket, a Farkasokkal táncoló c. film zenéjét, Enyát, andoki népzenét, az István a király-t, Peter Gabrielt ( Security avagy No.4 ) vagy Nagy Ferót és a Bikinit ( Ki csinál szódát??? ). És a Qualiton szinte napról napra faragta le a hátrányát az Indiscreet mögött.

Szigorúan véve kicsit zajos, valamennyi tápzaj átjön a másik dobozból a kábeleken, de abszolút nem vészes, egy nagyon kis búgás van, ami simán megbocsájtható. Az eszköz honlapján (http://audiohungary.com/termek/qualiton-phono/14 ) található „extrém kis zajú” megállapítás talán egy kicsit merész, de csöves erősítő lévén relatíve majdnem igaz. Ahhoz képest. Azért pl. a Clearaudio Smart phono sok kör előnyt adhatna e téren. Balansza szinte teljesen neutrális, van egy kis mélyhang-visszafogottság a legeslegalsó tartományban. Magasban is lehetne még nyíltabb, de meg kell hagyni, a bejáródás alatt nagyon sokat nyílt a hang, és végül kb.50 óra után már mindennemű kritikai észrevétel teoretikus ebben az árkategóriában.

Amíg az ember csak játszogat a kezében levő eszközzel, alkalma adódik kitapasztalni a jellemzőit. Ennek az elektronikának az egyik legfontosabb jellemzője, hogy nagyon könnyen MC-síthető. A hátoldalon négy csavar tart egy ki-be tolható kis fiókot, azaz egy panelt, amely cserélhető. A normál állapot egy MM bemenet, ilyenkor a panelen csak két átkötést látunk, és ennyi. Ha MC változatot szeretnénk ( az nagyon jó hogy kimarad egy kábel a trafó és a phono erősítő között ) akkor választhatunk 10-15 Ohmra illesztett trafós panel és 100-140 Ohmra illesztett trafós panel között. Nagyon szofisztikált ( jól kitalált ) dolog, kitűnő trafós MC illesztés, csöves RIAA... szeretnél még valamit???

Igen! Bocsánat az örök elégedetlenségért, de én szeretnék. Szívesen látnám például az MM panelen a lezáró ellenállásokat, sőt, nem is csak a 47K Ohmot, hanem legalább 4 másikat, pl. 22K, 33K, 47K, 75K és 100K kellene, jumperrel konfigurálható módon. Maga a panel elég nagy ahhoz, hogy néhány kondenzátor is elférjen, pl. 100pF, 220pF,és 470pF, sztereoban. Így aztán az MM panel igazán testre szabható lehetne a különböző hangszedőkhöz. Mert pl. egy AT440 MLa-hoz nagyon jól jönne egy 22K-s lezárás, vagy egy Shure V15/V-höz egy 470 pF... esetleg egy Shelter 201-hez a 100K.

Ha a lezáró ellenállás átkerül a cserélhető panelre, akkor persze a trafós paneleken is oda kell kerüljön, szóval érdemes volna a bemeneti paneleket újra gondolni. Mert különben a trafók nagyszerűek. Kb. ugyanazt tudják, mint a Qualiton különálló trafója ( lehet hogy becsapom magam, de mintha mégiscsak hallanék némi különbséget a nagy trafó javára ). Úgy tűnik, a tervezők eredendően a beépített trafóban gondolkodtak, aki ennyiért vesz különálló phonot, az valószínűleg MC hangszedőt használ. Az MM opció csak egy hozzáadott rugalmasság, annak a pár vevőnek, aki esetleg egy magas kimenetű MC-t vagy egy top MM-et birtokol.

Bejáródás után.

Eltelt cirka 50 óra, és azon kapom magam, hogy nagyon élvezem a dolgot. Kipróbáltam Roksannal ( Origin Live Zephyr karral, AT 760 SLC-vel ) és hogy ne menjek félre véletlenül sem, persze Pink Triangle PT-TOO-val is, Koshin karral, és a Clearaudio MC-vel, amely sokkal letisztultabb a dúsan dögös Roksan/OL  enyhén loudnesses hangja után. Hallgatom, és azon gondolkodom, hogy döntöttek a mérnökök? Hol a szűk keresztmetszet?

Mert ez ennél az elektronikánál nem teljesen nyilvánvaló. A hangminősége elég jó ahhoz, hogy úgy érezzem, alig van benne kompromisszum. 50 óra után elmúlt a kezdeti kicsit álmos, leszedált öregurasság, befrissültek a dolgok, minden élénk és mozgalmas lett. Nem annyira, mint azt az e téren szerintem verhetetlen Indiscreet teszi, de közel van. Továbbra is nagyon kicsivel vékonyabb alul mint szeretném, de ez épp csak észrevehető. A rózsaszínes tónus egy része is elmúlt, de sajnos nem teljesen, ha vennék magamnak egy ilyen phonot, lecserélném a csatoló kondikat pl. Siemens MKL-re, vagy Jantzen-re. Ez egy másik mérnöki döntés, dehát miért volnánk egyformák???

Szinte minden fent leírt vágyott tulajdonsága megvan. Relatíve alacsony zaj, jó hang, precíz RIAA görbe, jó megépítés, esztétikus, még a csövek várható élettartama is évtizedben mérhető. Hogy jó-e az ár/érték viszony, azt mindenki döntse el pénztárcája szerint. Szerintem igen.

Összehasonlításban, önmagában sokkal semlegesebb hangú phono, mint pl. a Pointe csövese, igaz jóval drágább is. Habár, a Pointe túldúsulása elképzelhetően egyfajta kompenzáció. Az alul vékony Audio Technica MM-ekhez optimalizált hang, érdekes teszt volna phono erősítőket nekik szánt pickupokkal párosítva összehallgatni. Például a Pointe-t egy AT VM740ML-el kontra a Qualitont egy Denon DL-110-el. Ráérzésre mondom, esélyes hogy az utóbbi kombinációt találnám jobbnak, nem teljesen ellenérvek nélkül. A Qualiton nagyobb formátumú, mint a csendesebb Clearaudio Smart, emlékeim szerint itt ebben talán több a finom részlet, nagyobbat lélegzik a zene, bár amaz meg valahogy neutrálisabb, kevesebb a saját karakter. Rockzenére pl. mindenképpen azt választanám.

A szokásos demo lemezeimen ( ezek csak nálam azok, amúgy nem ) előjön egy érdekes képessége ennek az elektronikának. Teljesen hiábavaló igyekezet bizonyos jellegzetességekre figyelni, mert minduntalan elragad magával a zene, és azon kapom magam, hogy dúdolgatok, már harmadjára teszem a tűt a Kingston Town elejére, majd kimegyek a konyhába egy pohár borért, ami csalhatatlan jele annak, hogy ma egész este éjfélig vagy még tovább zenét szándékozom hallgatni. És ez a lényeg. Ez a phono, itt-ott azért észrevehető pici gyengeségei mellett is nagyon jól inspirál a zenehallgatásra, és éjfél felé már borulnak szanaszét a helyükre vissza nem tett lemezek, és két ásítás között még jut idő egy újabbat előkotorni, csak hogy ágyazás közben még azt is meghallgathassam. Ennél nagyobb szó audio elektronikára aligha mondható. SZVSZ.

Melegen ajánlom. Ha nem meleg, akkor nincs bekapcsolva, és nem szól....na.

NGP@AudioWorld 2017.Június vége

Ui. Fontos kiegészítés, hogy az összehasonlítások nem AB tesztben hanem ugyanazon meghallgatási körülmények között született egyéni értékítéleteim alapján értendőek, ill. a példának felhozott más gyártmányú phono erősítők teljesen más árkategóriában mozognak. Így az összehasonlítás nem értékmérő, csak a hangzási jellegek közötti különbségekről szól.