Mélyamerika – Lana Del Rey: Chemtrails Over the Country Club (by Veres Attila aka Audiolife)
2021. április 01. írta: Analoglued

Mélyamerika – Lana Del Rey: Chemtrails Over the Country Club (by Veres Attila aka Audiolife)

Abban a megtiszteltetésben van részem, hogy Veres Attila barátom és bloggertársam (Audiolife) hajlandó itt, az AW blogon is publikálni, és én örömmel teszem közzé az írásait, mert ez nemcsak javít a blogom kicsit műszaki egyoldalúságán , de a színvonalát és a humán oldalt is segít emelni, ez úton is hála és köszönet érte. Természetesen egy az egyben, módosítás nélkül adom közre.

lana_del_rey.jpg

Tehát, lemezkritika Veres Attila tollából:

Mélyamerika – Lana Del Rey: Chemtrails Over the Country Club

Bevallom én nem nagyon vártam a legújabb Lana Del Rey lemezt, így az sem érte el az ingerküszöbömet, hogy a meglepően jó kritikai és közönség fogadtatást kapott Norman Fucking Rockwell! után hetekkel bejelentette: új anyagon dolgozik*. Eleve nem szeretem a mainstream popkultúrában ezeket a marketing morzsákat, amelyeket a lemezmegjelenések előtt szoktak különböző platformokon csöpögtetni, az meg über közhely, hogy a művész leadta a jelenlegi projektjét, aztán most egy újba kezd; hűha. Mégis mi más dolga lenne? Azt persze lehetett sejteni, hogy Lizzy Grant meg fogja lovagolni a körülötte kialakult hájpot, amit az eddig csúcslemezének tartott Norman fucking... okozott a médiában, és hát persze van Ő már akkor sztár, hogy ezeket az ügyeket ne maga, hanem egy ügynökség intézze, amely persze a megszokott üzletmenetet követi. Értsd: nem tartom valószínűnek, hogy Lana maga kezeli az instagram oldalát.

Az is könnyen kikövetkeztethető volt, hogy a Lana Del Rey alteregó mögé bújt Grant és a producerei által megteremtett zenei világtól el fog távolodni. A két lemez között megjelent verses kötet és a minimális zenei kíséret alatt elszavalt zsengék egyértelműen a rajongóknak készültek, és a Violent Went Backwards, a folyamatos érdeklődést fenntartó egyszerű marketing terméknek tűnt. Belehallgattam, számomra érdektelen, nem komoly irodalom. Viszont táplálta azt a következtetést is, hogy az új anyag sokkal szövegközpontúbb lesz, mint a korábbiak, illetve egy ideje Grantet elkezdték nemzedéke egyik legjobb dalszerzőjének tekinteni, ezt a hízelgő jelzőt többek Bruce Springsteen is osztotta.

Persze valójában „senki nem tudta”, hogy Lana „min dolgozik”, de azért minden ilyen ködösítés ugyanolyan fogás, mint a lemez címének vagy éppen a rajta dolgozó művészeknek a bejelentgetése, lebegtetése, kirúgása, stb. Bussiness as usual, ahogy mondani szokták. Az új anyag megjelenésében viszont volt egy reális pont és ez szerintem inkább a kiadónak köszönhető, mégpedig az, hogy azért csúszott, mert a vinyl megjelenéseket a covid miatt eltolták. Nohát! Micsoda múlt századi módszerek.

lana1.png

Nem is nagyon figyeltem a pontos megjelenést, nem vagyok igazi rajongó és mindenkit óva intek az ilyen jellegű imádattól, amellett, hogy infantilis, semmire nem jó, és az ilyen státuszú előadók esetében úgy sem tudod elkerülni, hogy ne halljál róla, bár nagyon úgy tűnik, hogy Lana ezen az anyagon tesz róla, hogy ez itt Európában ez ne legyen magától értetődő. Ugyanis az új lemez innen szinte teljesen értelmezhetetlen, hiszen semmi másról nem szól, mint a kortárs közép Amerikáról és a Grant által teremtett alteregó önreflexióról, ami meg generációs problémákat feszeget, többnyire tönkrement vagy rosszul sikerült szerelmeken keresztül.

A Chemtrails… egyértelműen a Norman fucking rockwell folytatásának tekinthető, abban az értelemben, hogy az egyik lemez a lehanyatló Trump éra teremtette káoszban és felfokozott közéletben született, addig a Chemtrails.. már a megtörtént eseményeket és az okokat boncolgatja a Lanára jellemző kulturális keresztutalásokkal és meglepő módon kevesebb önreflexióval, mint ezt megszokhattuk.

Amikor először meghallgattam, zeneileg szürkének, egyhangúnak tűnt, amiből a szokásos a két slágernek írt darab emelkedett ki. A zenék a „szokásos” kaledioszkópszerűen, ám mégis ravaszul összetákolt jelleg helyett, csupasz gitár-dob-zongora felállásra íródtak, amit némi dobgéppel dobtak fel. A legtöbb darab messze volt a korábban megszokott minőségtől, már-már a mostanában szinte teljesen kiüresített mélabús popzsánert súrolta. Az első kislemez a Love me like a woman a szokásos szomorkás, Lana énekléssel – erre már az amerikai nyelvterületen külön jelző szültetett – előadott melódia alapú track, amiben minden felbukkan, amiért Del Rey popikon lett.

A lényeg a hangulaton van, a szétfolyó vokálon, az olykor falzettbe forduló, de mégis selymes és olykor orrhangú hangon, na meg persze az általa ezerszer megmutatott, megénekelt valódi vidéki Amerikán, ami Lana felfogásában a nemzet „tiszta” megjelenése lenne, ha ilyen Trump szerű alakok nem tennék tönkre.

lana3.jpg

A lemez címe egyébként megint utalás, éppen erre a vidéki Amerikára, amely ma már a konteó hívők és a gyűlöletbeszéddel felhergelt tömegek gyűjtőhelyévé vált, amely fölött most megjelenik a nem létező, de általuk mégis mérgezőnek tartott chemtrail – bármi legyen is az. (Egyes kritikusok szerinte a Chemtrail valójában Lana és Antonoff producer duójára utal, ami most fenyegetően lebeg a vidéki Amerika fölött.)

A legtöbb kritikában felemlítik, hogy a lemez első dalainak megjelenése véletlenül pont egybe esett a Capitolium ostromával, ami valószínűleg az egyik legerősebb jelképévé vált Trump leköszönő elnökségének. Lana éppen ekkor adott a BBC-nek egy interjút, ami persze zavarosnak és erősen indulatosnak tűnt, de Grant kiemelte, hogy az egyik legfontosabb mondanivalója az emberekben élő frusztráció és a kezeletlen, majd tudatosan a becsatornázott és elszabaduló düh volt. Wild at heart, ugye, ennek a zenei lenyomata.

A Jack Antonoff rendezte lemez végig megmarad a balladáknál, és csak két számban tér vissza a korábbi kreativitás, ilyen például a Dark but just a game, amelyben az egyértelmű David Bowie utalásban és a hangulati, zenei váltásokban ott a „régi” Lana - messze a legjobb darab az albumon.

lana4.jpg

A Chemtrails-en cél nyilván az volt, hogy egy szövegközpontú konceptlemez készüljön, aminek a háttértörténete tulajdonképpen érdektelen: Lana a barátnőivel lóg és beutazzák az államokat, hogy megtapasztalják, a texasi redneckek tulajdonképpen rendes emberek, a táj a régi, és még él a „régi” Amerika a felkeltett indulatok alatt. A lemezt is a „lányoknak” köszönte meg, ez ugyanaz a bunch of girls, aki a Norman fucking… alternatív és az új lemez borítóján láthatóak, és akik a klippekben közreműködnek, akikkel Lana vihorászva, visongva zötyög egy golf kocsiban, vagy a szokásos szakadt pick upok csomagtartójában tartják a szélbe az arcukat.

Az egész lemez ilyen lett, hol komoly és megérint, hol meg teljesen elmerül abban, amit Grant levetni akart, de akárhogy is próbálkozik, Lana már örökké vele marad. Hiába tárja fel, hogy a „szabadság országa” az égbekiáltó igazságtalanságok országa is egyben. És ez a legnagyobb gyengéje a lemeznek, hogy elindult egy úton, de bár minden eszköze megvolt hozzá, a létrejött és az utalási rendszerrel megidézett tartalom nem lett olyan erős, mint a korábbi anyagai.

Del Rey tudja az okokat, fel is tárja, ki is fejezi, de az általa kidolgozott stílus mintha elmaradt volna félúton. Amitől Lana Del Rey az lett, aki, most mintha a háttérbe vonult volna, hogy Grant a szövegeit csillogtassa. A legutolsó lemezekor azt jósoltam, hogy le kellene vetnie a popsztár alteregót, hogy hitelesen tudjon szólni, és lám, megtörtént. Az új lemezen tehát már nem ma kaliforniai nagyváros húszas éveit taposó kicsit romlott díva szplíne szól megidézett esendőségében, hanem maga Lizzy Grant.

Az egy másik kérdés, hogy a rajongók „etetését” nem sikerült abbahagyni – tehát az új anyag azért vastagon popzene. Ettől függetlenül maradtak erők sorok, erős érzelmek és olykor betalált a zene is, bár szerintem Antonoff és Lana művészileg kölcsönesen kimerítették egymást, és ez érződik a Chemtrails...-en is, kicsit uncsi, kicsit fád, a dallamszegény gitározgatás inkább a hátránya, mint előnye, úgy tűnik, hogy az ötlettelenség szülte szükségmegoldás, mintsem valódi kísér(l)et.

lana5.jpg

Az viszont biztos, hogy itt és Európa nagy részén Lana Del Rey továbbra is a fülbemászó dallamáról megismerhető Summertime Sadness és számtalan remixének köszönhetően csak egy másodvonalas, egyszámos popdíva fog maradni. Idézve a magyar redneckek egyik klasszikusát: jóóóúú van ez így.

Hogy Nekem hogy tetszett? Egyrészt bosszantott, hogy amúgy van, vagy inkább lenne benne potenciál, másrészt meg untam. Oké, megveszem, a zene miatt, de hogy tulajdonképpen miért is lenne nekem lélekemelő, amikor a vidéki Amerika totálisan idegen fogalom számomra, azt nem tudom. Őszintén szólva nem jöttem rá a válaszra, de hát én éppen a Jung által a paradoxonok korának hívott életfázisban vagyok, lassan, de biztosan öregedve, és hát nehezen engedem el a régi kedvenceket. Azzal vígasztaltam magam, hogy még mindig jobb, mint a soron következő Rihanya, amiben kb annyi a tartalom, mint amennyi finomított cukor a Zero Coca Cola-ban.

*Azóta már egy újabb lemezt jelentett be, ami elvileg júliusban jelenik meg. Erős a gyanúm, hogy ez pont ugyanaz a módszer, mint korábban.

Utóirat: A lemez letölthető az AudioWorld Facebook oldalán található lemezajánló linkjére kattintva az AW Mega-ról. (Gábor)

A bejegyzés trackback címe:

https://audioworld.blog.hu/api/trackback/id/tr2416487324

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása